Angyal




Ha úgy látná az ember önmagát, ahogyan a Jóisten gyönyörködik “gyermekeiben” – nem lenne értelme többé az önpusztításnak, csak a csodálat fénye ragyogna létezésünkből.
Aki másokat kritizál, bírál, bánt, megaláz – saját magát bünteti, mert fél lángra lobbantani lényében az isteni fényt. Miközben gyilkos pillantása a másikat sebzi, saját fájdalma egyre mélyül: szakadékokat tágít, karmikusan önbüntetésre ítélve önmagát. Rosszindulatával, öngyűlöletével olyan jövőt hív meg magához, amely fájdalommal és szenvedéssel körített események, kapcsolatok láncolatát sorakoztatja. Míg egy nap végre ráébred: a másik emberen keresztül csak saját lényén kívánt bosszút állni…
Amit a másiknak adsz, kifelé – azt valójában befelé szánod, mérgezett nyílvesszőként…
Nincs szomorúbb megnyilvánulása az önbizalomhiánynak, mint a másik gyengítésének tudatos vágya: az Egység sötétítésének kábulata.
Angyalszépségű fényedet miért rombolod, amikor a szívedben van a Megváltás kulcsa?

Írta: Cs. Szabó Virág

Forrás: fenyhordozok.hu

Megjegyzések