2016. december 27., kedd

A saját vagy a szüleink párkapcsolatát éljük?

foto: pinterest.com


Amikor felnövünk, elhatározzuk, hogy harmonikusabbá tesszük a párkapcsolatunkat, mint a szüleinké volt. Az ő életmódjuktól azonban csak nehezen tudjuk függetleníteni magunkat, hiszen nyomot hagy a személyiségünkön, tudattalanul befolyásolja a párkapcsolatunkat - állítja állandó párkapcsolati szakértőnk, L. Stipkovits Erika.
 
Gyermekként úgynevezett reflektív kapcsolatokban fejlődünk, vagyis fontos, hogy szüleink, a felnőttek hogyan reagálnak a kezdeményezéseinkre. A figyelem, az elfogadás és a szeretet egy életre kialakítja azt az érzést, hogy fontosak és szerethetők vagyunk, ami nélkül örök hiány maradna a lelkünkben. S ilyenkor a legnagyobb probléma az, hogy a szülői reakciókat, illetve azok hiányát önmagunkra vonatkoztatva rögzítjük egy életre. Nem azt érezzük, hogy „szegény anyám, nem tudta kimutatni az érzelmeit”, hanem hogy „én nem vagyok szerethető”. S az érzést tudattalanul vetítjük a társunkra, és a legkisebb konfliktusnál is mélyről feltör a szorongás, hogy „neki sem vagyok fontos”. Ha a szüleink csak a teljesítményeinkért (óvodai szereplés, kiváló bizonyítvány) dicsértek minket, akkor úgy érezzük, szerethetőségünket sok munkával, magas fizetéssel kell bizonyítanunk a társunknak, mert ő ezt várja tőlünk. Pedig nem. Ha a szülő figyelméért versengenünk kellett a testvéreinkkel, a másik szülővel, akkor a párkapcsolatunkban is versengünk, még ha a tudattalanul választott „versenytárs” barát, rokon, vagy az előző házasságból származó ártatlan gyermek. Azt érezzük ilyenkor, hogy ő fontosabb a társunknak, mint mi, s persze ezért haragszunk rá. Ha viszont a szüleink majomszeretettel csüngtek rajtunk, túlzott imádatuk szintén útját állja az egészséges párkapcsolatnak. Királylányként, királyfiként kezelt gyermekből lett felnőttként mindig úgy érezhetjük, hogy különleges lények vagyunk. A hozzánk közeledő férfiakról, nőkről pedig azt, hogy nem méltók hozzánk, és csak nagy nehézségek árán tudunk valódi intim kapcsolatot fenntartani velük.
 
 
A korai kapcsolatok ismétlése
 
Párkapcsolatunkban tehát rendszerint újraélünk olyan nem tudatos, korábban elfojtott érzelmi sérüléseket, amelyekhez a párunknak nem sok köze van. Negatív élményeinkért azonban legtöbbször őt hibáztatjuk, rávetítjük gyermekkori élményeinket, érzelmi hiányainkat. Ezáltal tudattalanul befolyásoljuk, mert reakcióink hatására ugyanúgy kezd viselkedni, mint annak idején a szüleink, ami tovább fokozza indulatainkat, szorongásainkat. Eközben olyan eszközökkel kívánjuk kivívni a szeretetét, amik gyermekkorunkban „jól beváltak”. A hiszti, a dac gyermekként gyakran még célravezető, felnőttként viszont már romboló. Amikor például a férfi meredten bámulja a számítógép monitorját, és meg sem hallja, hogy szeretett párja beszél hozzá, mire a nő hirtelen kiabálni, csapkodni, majd zokogni kezd. Miért is? Ugyanazt a fájó érzést éli meg, mint korábban az apjával: a szeretett férfi nem figyel rá, és eluralja az az érzés, hogy „cseppet sem vagyok fontos neki”. S ugyanúgy reagál, ahogy gyermekkorában szokott. A férfiben pedig az a görcs jön elő ilyenkor, amit szintén gyermekként élt meg, amikor az anyja tehetetlenségében sírással akart hatni dühödt apjára, s ő már gyerekként is szorongott ettől. S az indulatok hevében egyiküknek sem jutnak eszébe a felnőtt megoldások: a nőnek megérteni, hogy a párjának dolga van, a férfinak pedig szeretete kimutatása mellett kis időt kérni munkája befejezéséhez.
 
 
Honnan ismerős?
 
Aki a szüleit nem fogadja el, az önmagával és a társával sem lehet békében. Ha valaki nőként elutasítja az anyját, az saját nőiségét tagadja meg, tehát lélekben kislány marad. Ha a férfi elutasítja az apját, lélekben kisfiú marad. Ha pedig az anyját, akkor a nőkkel való kapcsolata lesz problematikus.
 
Felnőttként már felismerhetjük, ha párkapcsolatunkban a gyermekkorunkban elfojtott érzéseink jönnek elő, helytelenül berögzült reakcióink lépnek működésbe. Önismeretünk fejlődésével ezeket a korai tapasztalatokat, érzelmeket és megküzdéseket átírhatjuk magunkban. Abból vehetjük észre, hogy egy-egy szituációban a korábbi sérüléseink kattantak be, hogy aránytalanul heves érzelmeket (indulatokat, szorongásokat) vált ki belőlünk. Ilyenkor nemcsak az adott helyzetre válaszolunk, hanem életünk valamennyi hasonló szituációjára. Akkor jutunk előbbre, ha ilyenkor önmagunk vagy társunk szidalmazása helyett megválaszoljuk magunknak az oly fontos önreflexiót, önismeretet mélyítő kérdéseket: „Mi dühített ennyire? Mi zavart? Mi fájt?”. S ha bátrak vagyunk, a „Honnan ismerős ez a helyzet? Mikor, hol, kivel éreztem ugyanígy?” kérdésekkel elérhetjük és átdolgozhatjuk a mélyebb, gyakran tudattalan gyermekkori tartalmakat. Társunktól ugyanis bármikor elköltözhetünk, önmagunktól soha, így változás hiányában – mint megakadt lemezjátszó – életünk végéig ismételhetjük rosszul rögzült mintáinkat, és követeljük társunktól a teljesíthetetlent, a korai érzelmi hiányaink feltöltését. S felnőttként elismerjük ugyan szüleink hatását, már nem hivatkozunk a gyermekkorunkra, és nem hibáztathatjuk őket. Ők ugyanis csak azt adták tovább, amit adni tudtak, amit ők is tanultak, kaptak az előző generációktól.
 
L. Stipkovits Erika
 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése