Fontos vagy!

Bejegyezte: –



Kinn ült a kertben és a faleveleket nézte. Néha ugyan észrevette, hogy a kerítés előtt elhaladó emberek bekukkantanak, de egyikük sem szólította meg, gondolván nincs kedve beszélgetni. Ő viszont mélységes bánatában ült ott és csak arra várt, hogy végre valaki felfigyeljen rá, hogy valaki megszólítsa, hogy valaki megkérdezze tőle, hogy hogy van. Később néhány ismerős is elment az utca kövezetén, fagyos tekintettel nézték, aztán továbbálltak, boldog szerelmes párok lépdeltek, benéztek és mentek tovább, idős emberek, akik talán már megtapasztalhatták milyen fájdalmas tud lenni a magány, de senki nem szólt hozzá, és ez a felismerés csak továbbtaszította az önsajnálat borús ködébe. „Lám, mindenkinek meg van az élete – mondta magában –. Mindenki megtalálta a boldogság valamely forrását, és mindenki fontosnak érezheti magát valamilyen módon. Mindenkit szeret valaki. Mert hogyan másképpen nyilvánulhatna meg a szeretet, ha nem úgy, hogy tudatjuk valakivel, hogy fontos számunkra? Ha érdeklődünk felőle, hogy hogy van? Én meg itt ülök, értelmetlenül, szeretet nélkül, magányosan. Senkinek nem vagyok fontos és már nekem sem fontos semmi.” Még ha érezte is belül, hogy nem segít rajta, ha realizálja a valóságot, hagyta, hogy eluralkodjon felette ez az érzés. „Biztosan az én hibám – folytatta –, mindig magammal foglalkoztam. – csendben nézte a faleveleket, majd egy gondolat suhant át az agyán. – De talán ha megpróbálnám megtenni én az első lépést!” Mérhetetlenül gyengének érezte magát, de lassú mozdulatokkal a kerítéshez sétált. Látta, hogy érkezik valaki az utca felől, elhatározta, hogy megkérdezi tőle, hogy hogy van, bárki is legyen az. Néhány másodperc múlva odaérkezett az idegen, ő meg leszólította.

– Elnézést, uram! – szavai erőtlenül csengtek – Hogy van ma? Szeretném tudni, hogy hogy van!

Az idegen meg értetlenül nézett, majd szó nélkül továbbállt.

Leült és sírva fakadt. Már szeretni sem tud – gondolta. Nincs benne semmi őszinteség, nincs benne erő, sem olyan tulajdonság, ami az embereket érdekelhetné. „Hiszen azért nem érdeklődik senki felőlem, mert nevetséges és értelmetlen az életem. Ha nem így volna, biztosan szeretnének és keresnének is…” Szeretetre vágyott. Érezte, hogy a szeretet meggyógyíthatná.

Újabb ember érkezett az utca túloldaláról, ismerte őt. Gondolta megpróbálja újra, tisztábban, őszintébben.

– Szia! – kezdte – Örülök, hogy látlak, hogy vagy ma?

– Jaj, bocsánat – de rohanok – Fontos találkozóm van, és nem akarom a buszt lekésni. – majd ahogy érkezett, úgy tovább is rohant.

Visszaült a padra és újra a faleveleket nézte.

„Ha fontos vagyok – kezdte elölről a gondolatmenetet – akkor másoknak is fontos lehetek. De hogyan lehetnék fontos? Hiszen segítettem már embereken, és csak addig szerettek, míg segítettem. Csak addig érdeklődtek, míg javakban dúskáltam, csak addig tartottak fontosnak, amíg látták, hogy más emberek fontosnak tartanak engem. Micsoda egy hazug világ ez!” Egy gyenge szellő felkapott néhány falevelet. Érezte, hogy valamiféle tűz járja most át a testét. Az iménti önsajnálat kezdett erővé formálódni, de ez az erő még a gyűlölet hevében lángolt. „Átkozott egy világ ez, de én nem leszek a világ áldozata!” Szemébe is visszatért az élet. „Nem hagyhatom, hogy a közöny tegye tönkre az életem! De mit tehetnek erről az emberek? – kérdezte most lágyabban –. Hiszen mindenki csak rohan a vágyai után, és mindenki arra vágyik, hogy szeressék, és ha valaki révbe ér, hát nemde első dolga, hogy megnyugodjon és többet ne törődjön azokkal, akik magányosak? Mert a magányos ember a világ átka. A szerencsétlen lelkek megtestesítője. Hogyne kerülnék az ilyet az emberek?” Fejét megtornáztatta és hátát kiegyenesítette. „Ez így nem maradhat tovább! Az emberek empátiáról beszélnek, de az ő empátiájuk csak addig ér, amíg érzelmeiket nem befolyásolja senki. Én hagytam, hogy fájjon. Hagytam, de még mennyire, pedig tudtam, hogy nem ez az utam.” Felállt, most egész más elhatározással, mint ahogy először tette. Megint jött valaki az utcán. A kerítéshez sétált, de hirtelen valamiféle szeretet árasztotta el szívét. Fontosnak érezte magát. Nem azért, mert bármit is kapott volna, hanem azért, mert leválasztotta magáról téves elméleteit. Egy fiatal lány jött arrafelé, nem ismerte, de érezte, hogy most máshogy fog alakulni. Nem szólt egy szót sem, csak egy gyengéd mosoly ült az arcán, és figyelte, ahogy a lány lépdel a betonon. Szőke haja eltakarta arcát, de ahogy megfújta a szél, lehetett látni mérhetetlenül szomorú ábrázatát. Ő összehúzta szemöldökeit és gyorsan megszólította:

– Mi a baj kislány? Miért vagy ilyen szomorú? – zavartan nézett vissza rá.

– Semmit nem ér az életem. Mindenki csak kihasznál, aztán félredob, mint valami szemetet. – fakadt ki – Átkozott vagyok, és átkozott a szépség is, amit kaptam.

Látta, hogy a szőke hajfürt mögött gyönyörű ámde szomorú arc lakozik. Megsajnálta.

– Gyermekem! – gyengéden megsimította a vállát a kerítésen keresztül – Még ha mindenki el is hagy, tudd, hogy fontos vagy! Még ha az egész világ ellened is szegül, tudd, hogy fontos vagy! A szépséged áldás, de használd bölcsen és okosan!

Egy pillanatra felderült a lány arca.

– Köszönöm! – mondta kedvesen, maga is meglepődött ezen – Most viszont megyek, ha nem haragszik. Szép napot kívánok! – majd továbblépdelt.

Ő meg visszaült a padra és csak mosolygott. „Nem is olyan nehéz ez – gondolta – talán csak én láttam rosszul a dolgokat.” – Majd gondolt egyet, egy éles követ vett fel a földről és a következőket karcolta a pad ülésére:

„Ha fel akarsz ébreszteni egy alvót, először magadat ébreszd fel! Ha fontos akarsz lenni a többi ember szemében, először légy fontos önmagad számára!”

Majd letette a követ és visszabandukolt a házba…

Megjegyzések

Megjegyzés küldése