Kilépés a rabszolgaságból


Képzeld el egy pillanatra, hogy az Egyesült Államokban élsz a rabszolgaság idején. Képzeld el, milyen lenne rabszolgának születni. A szüleid már rabszolgának születtek, és az ő szüleik is.
Most képzeld el egy pillanatra, hogy nemcsak rabszolga vagy, de személyes bezártságod és maga a rabszolgaság intézménye is örökké fenn fog maradni. Ilyen a világ. Ebbe születtünk. Megmondják, hogy mit csinálj. Bármikor eladhatnak vagy elcserélhetnek. Megverhetnek. Bármilyen módon kihasználhatnak.

Ha szerencsés vagy, a házba kerülsz szolgálatra, vagy kedves emberek lesznek a gazdáid. Ha nem vagy olyan szerencsés, akkor kinn a földeken kell robotolnod, vagy goromba embereknél kell szolgálnod. Ez az életed. Mindig is így volt, és így lesz ezután is.
Mint rabszolga, alighanem sosem jártál ötven mérföldnél messzebb a szülőhelyedtől. Talán jártál már más városban, talán nem. Nincs televízió, rádió, nincsenek újságok. Alighanem úgysem tudsz írni-olvasni. Nem ismersz más életet, mint a rabszolgasorsot.
Mivel szüleidnek és nagyszüleidnek nem engedték, hogy az anyanyelvükön beszéljenek, nincs kulturális múltad. Talán még mindig hallod a dobok hívását és a régi törzsi énekek titkos ritmusát, amelyek ellenálltak a felejtésnek, de nincs emléked arról, hogy milyen szabadnak lenni, és semmi sincs körülötted, ami arra mutatna, hogy ez egyáltalán lehetséges. Eleve elrendeltnek tűnik, hogy te és az utódaid rabszolgaként fogtok élni és meghalni. Ezek a világod keretei.
Ezeken a kereteken belül vagy megengedik, hogy megházasodj, vagy nem; lehetnek gyermekeid vagy nem, a házban dolgozhatsz, vagy a földeken, lakhatsz itt vagy ott, de mindezek a körülmények a szolgaságod háttere előtt jelennek meg.
Egy napon aztán valaki félve a füledbe súgja: „Jön egy szabadságvonat!”
Talán nem is tudod, mit jelentenek ezek a szavak. Talán néhány barátod is hallotta a szabadság hírét, de elengedték a fülük mellett, mint bolond emberek őrült szavait. Mások is hallották ugyan a hírt, de azt mondták rá: „Ugyan, egész jó életem van itt is. A gazdám házában élek. Jó ételt eszem. Nincs szükségem a szabadságvonatra.” Megelégedtek a dolgok mostani állásával.
Vannak aztán olyanok is, akik elégedetlenek ugyan a rabszolgasorssal, de még az is rémülettel tölti el őket, hogy egyáltalán tudnak a szabadságvonatról, mert félnek: ha szökni próbálnak, utánuk fogják ereszteni a kutyákat. Félnek, hogy nem sikerül a szökés, és ha elfogják, akkor megverik, megkínozzák, talán még meg is ölik őket, csak hogy példát statuáljanak vele, és senki más ne merjen szökni. Akik túlságosan félnek megkockáztatni ezeket a veszélyeket, azt mondhatják: „Ne is beszélj nekem a szabadságvonatról! Kinek kell az? Minden éppen úgy jó, ahogy van.”
Mások talán azon aggódnak: „Mit ennék, ha szabad lennék? Hol laknék akkor? Mit tennék, ha a szabadságvonat egy fura, idegen földre vinne? Itt legalább tudom, hogy hová tartozom. Tudom, hogy honnan kapom az ételt. Honnan tudnám ott, hogy mit tegyek? Honnan tudnám, hogy mit mondjak? Honnan tudnám, hogyan viselkedjek?” Rettegnek attól, hogy elhagyják az ismertet, és még jobban rettegnek az elképzelt ismeretlentől.
Néhányan talán sírnak: „Én szeretnék elmenni, de itt vannak a gyerekeim. Ők nem mehetnek. Itt kell maradnom a gyermekeimmel.” Mások lehet, hogy azon siránkoznak: „Szeretnék menni, de nem mehetek el, mert annyira szerelmes vagyok, és a szerelmem biztosan nem tudna velem jönni.” Rettegnek, hogy elveszítik a kapcsolataikat, amelyek megkötik őket.
Egy páran azonban meghallják a suttogást a szabadságvonatról, és nekik ez a legfontosabb hír, amit valaha is hallottak. Készek megkockáztatni a szabadságot, bármibe kerül is.
Nem könnyű elfogadni a szabadságvonat hívását. Ha egyszer meghallod a suttogást, késztetést érzel rá, hogy akár komoly veszélynek is kitedd magad, csak többet fedezhess fel. Titkos találkozókra mész, mert útbaigazításra van szükséged, hogy megtaláld ezt a szabadságvonatot, és útmutatásra, hogy mit tegyél, ha odaértél. Nagyon óvatosnak kell lenned, mert mindig figyelnek. Mégis vágysz rá, hogy többet megtudj. Élet-halál kérdés ez számodra. Nem vagy többé hajlandó rabságban élni.
Mivel sosem voltál ötven mérföldre otthonról, nem ismered a szabadságba vezető utat. Semmit sem tudsz róla. Késznek kell lenned egyedül menni a mocsáron és az erdőkön át, mindent magad mögött hagyva, ha ez az ára. Ha túl sok csomagot viszel magaddal, nem fog sikerülni: elsüllyedsz terheid súlya alatt. Így hát egyedül, kevés holmival indulva, kockára teszed magadat és szembenézel az ismeretlennel. Ez a tűzkeresztség.
Ha egy percig sem bírod tovább a rabságot, bármibe kerül is, bármilyen kockázatos is, akkor követed az útmutatásokat, elindulsz az ösvényen, és megtalálod a szabadságvonathoz vezető utadat. Ez a rabszolgasorssal való azonosulás vége és a szabad élet kezdete.


Forrás: Eli Jaxon-Bear: Mit akarsz valójában? 

Megjegyzések