Tüdőasztma lelki okai

„Tüdőasztmának azt a rohamszerűen fellépő légszomjat nevezzük, amely jellegzetes, fütyülő kilégzéssel párosul. A kis hörgők és hörgőcskék összeszűküléséről van szó, amit a sima izomzat görcse, a légutak gyulladásos ingerlékenysége s a nyálka- hártya allergiás duzzanata és váladékozása okozhat.”

Az asztmarohamot a páciens az életét fenyegető fuldoklásként éli meg, levegő után kapkod, zihálva lélegzik, s különösen a kilégzése fojtogató. Az asztmás ember estében különböző problémakörök fonódnak egymásba, amelyeket tartalmi közelségük ellenére didaktikus okokból elkülönítve mutatunk be.

1. Adás és kapás

Az asztmás személy túl sokat akar kapni. Tüdejét teleszívja – s a túlzottan felfújt tüdő a kilégzésnél görcsbe rándul. A legvégső határokig befogad, pukkadásig tele van, s amikor vissza kellene adnia valamennyit, görcsbe rándul. Világosan látható itt az egyensúly zavara: e polaritás két tagjának, az adásnak és a kapásnak nagyjából meg kell egyeznie ahhoz, hogy ritmust alkothassanak. A változás törvénye a belső egyensúlyból táplálkozik, s bármely túlsúly megszakítja a folyamatot. A légzés fo- lyamatát itt éppen az töri meg, hogy az érintett személy túlságosan is kapni akar, s túlzásba esik. Mivel nem képes adni, egyszerre csak kapni sem tud többé abból, ami- re olyannyira vágyik. A belégzésnél oxigént veszünk fel, a kilégzésnél szén-dioxidot adunk le. Az asztmás személy mindent meg akar tartani, s ezzel mérgezi magát, ugyanis a felhasznált anyagot nem tudja kibocsátani. Kapni anélkül, hogy adnánk, szó szerint fuldokláshoz vezet.

Az adás és a kapás közti aránytalanság témája, mely olyan látványosan szomatizálódik az asztmában, sokunkat érint. Milyen egyszerűnek tűnik, s mégis milyen sokan mondanak csődöt e ponton. Ugyanis nem arról van szó, hogy mit aka- runk birtokolni – pénzt, dicsőséget, tudást, bölcsességet –, hanem arról, hogy annak, amit adunk, minden esetben egyensúlyban kell lennie azzal, amit kapunk, ha nem akarunk megfulladni ez utóbbi súlya alatt. Annyit kapunk, amennyit adunk. Ha nem adunk többé, ezzel megakasztjuk a folyamatot, s annak vége szakad. Milyen sajnálat- ra méltóak is azok az emberek, akik tudásukat feltétlenül magukkal akarják vinni a sírba! Szorongva őrzik azt a keveset, amit megkaparintottak, s lemondanak arról a teljességről, amely mindazok jussa, akik azt, amit megkaptak, megváltozott formá- ban, de tovább tudják adni. Bárcsak megértenénk már, hogy bőséggel van mindenből és mindenki számára. Ha hiányzik valami, annak az az oka, hogy magunk vágtuk el magunkat attól a valamitől. Nézzük csak az asztmás embert: levegő után kapkod – holott levegőből annyi van. Hiába, vannak, akik telhetetlenek...

2. Aki be akar csukódni

Az asztmás roham kísérleti úton bárkinél előidézhető, ha például ingerlő gázokat, mondjuk ammóniát lélegeztetünk be vele. Bizonyos koncentráció fölött mindenkinél elkezdődik a reflexszerű védőreakció: egymással összhangban leáll a rekeszizom, bezárulnak a hörgők, megindul a torokváladék kiválasztása. Ezt nevezzük Kretschmer-féle reflexnek. Ez a reflexes történés nem más, mint hogy a test lezárul, becsukódik abból a célból, hogy ellenálljon a külső hatásoknak. Az ammónia eseté- ben színvonalas életfenntartó reflex ez, de az asztmás személynél lényegesen alacso- nyabb küszöbszinten lép működésbe. Az asztmás ember a környező világ legártal- matlanabb anyagait éli meg életveszélyesként, s azonnal becsukódik előttük. Az elő- ző fejezetben részletesen kifejtettük az allergia jelentését, ezért itt elég lesz emlékezetünkbe idézni azt, amit az elhárítás és a szorongás témájáról írtunk. Az asztma többnyire szorosan összekapcsolódik valamilyen allergiával.

3. Dominanciaigény és kiszolgáltatottság

Az asztmás emberben erős a dominanciaigény, de ezt sosem vallja be magának, ezért a testébe tolja át, ahol is ez az igény az asztmatikus „felfújtságában” (lásd hordómellkas) lép ismét színre. Ez a felfújtság szemléletesen mutatja a beteg arroganciáját s hatalmi igényeit, amelyeket azonban gondosan elfojt. Emiatt gyakran me- nekül az ideálisba, a formálisba. Ha azonban ezt az asztmás embert egy másik személy hatalom- és dominanciavágyával szembesítjük (lásd hasonlóság törvénye), meg- rémül, és torkára forr a szó, amelyet éppen a kilégzés modulál. Nem tud kilélegezni – tehát nem jut levegőhöz.

Betegsége tüneteit az érintett személy arra használja, hogy környezete felett ha- talmat gyakoroljon. A háziállatokat el kell távolítani, minden porszemet le kell töröl- ni, senki nem dohányozhat stb.

Hatalomvágya azokban az életveszélyes rohamokban hág a tetőpontjára, amelyek akkor keletkeznek, ha az asztmás személy saját hatalomvágyával szembesül. Ezek a zsarolórohamok méltán ijesztőek, hiszen valóban életveszélyes állapotba sodorják a beteget, amellyel esetleg nem tud megbirkózni. Megrendítő, milyen mértékben haj- landó pusztítani önmagát a beteg csak azért, hogy hatalmat gyakorolhasson mások felett. Pszichoterápiában ha a beteg túlságosan közel jut saját valóságához, gyakran az asztmás roham a végső menedék.

A hatalomgyakorlásnak és az önfeláldozásnak ez a közelsége kellően érzékelteti a tudat alatt megélt dominanciaigény ambivalenciáját. A hatalomvágy épülésével, az „önpuffasztással” egyidejűleg ugyanis arányosan nő az ellenkező pólus is, a tehetet- lenség, a kicsinység, a kiszolgáltatottság érzése. Az asztmás személynek ezt a bizonyos kicsinységet kellene a tudatában realizálnia és elfogadnia, többek között ez lenne az egyik feladata.

Hosszabb betegség következtében a beteg mellkasa kiszélesedik, feszessé válik – az orvostudomány ezt hordómellkasnak nevezi. Külsőre erőt, hatalmat áraszt, ugya- nakkor a légzés volumene csekély, mivel a mellkas nem rugalmas. Látványosabban nem is szomatizálódhatna a vágyak és a realitás konfliktusa.

Az asztmatikus pöffeszkedésében jó adag agresszió is rejlik. Az asztmás ember nem tanulta meg agresszióját adekvát módon, nyelvi szinten kifejezni. „Légszomj- ban” szenved, az az érzése, majd kipukkad, s mégis a torkára forr minden kísérlet, amelyben adekvát módon, ordítva, szitkozódva fejezhetné ki magát. Így ezek az ag- resszív megnyilvánulások a test szintjére esnek vissza, köhögésként, köpetként jelennek meg. Gondoljunk csak a következő nyelvi fordulatokra: Fütyülök rá! (a német- ben: köhögök rá) – köpök rá – a dühtől elakad a lélegzete.

Ezenkívül az agresszió allergiás komponensben is megmutatkozik, ami többnyire az asztmával együtt jelenik meg.

4. Az élet sötét aspektusainak elhárítása

Az asztmás ember a tisztát, a világosat, a sterilt szereti, kerüli a sötétet, a mélyet, mindent, ami a földdel kapcsolatos, s ez legtöbbször az allergizáló tényező megvá- lasztásából is kiderül. Szeretne az élet felsőbb régióiban megtelepedni, hogy az al- sóbb szintekkel egyáltalán ne kerüljön érintkezésbe. Többnyire a fej van túlsúlyos pozícióban nála (az alkotóelemek tana szerint „a levegő a gondolkodáshoz tartozik”). A szexualitást, mely szintén az alsóbb pólusokhoz tartozik, az asztmás személy a mellkasába tolja fel, ezáltal itt növekszik meg a váladéktermelés – pedig ez a kivá- lasztás tulajdonképpen a nemi szervek feladata lenne. Az asztmás ember ettől a test- ben túl magasan termelt váladéktól a száján keresztül szabadul meg, ami egészen eredeti megoldás, s jelentése is teljesen világos mindenki számára, aki a genitáliák és a száj közötti megfelelést látja (egy későbbi fejezetben ezzel az összefüggéssel még behatóbban foglalkozunk).

Az asztmás ember tiszta levegőre vágyik. Legszívesebben hegycsúcsokon élne, ez a kívánsága sokszor teljesül is, hiszen az ilyen betegnek gyakran rendelnek klímate- rápiát. Itt aztán dominanciavágya is beteljesül: áll a hegytetőn, lepillantván a mély völgyek sötét történéseire, biztonságos távolságból olyan szférába emelkedik, ahol „még tiszta a levegő”; ösztönössége, termékenysége mélyéből kiemelkedik – s mindezt a hegytetőn, ahol az élet ásványi tisztaságúvá redukálódott. Itt éli át azt a magasrepülést, amelyre mindig is vágyott, s amelyet számára szorgalmas klimatoló- gusaink időközben tudományosan is biztosítottak. Kúrára ajánlják még neki a tengert a maga sós levegőjével. Itt is ugyanaz a szimbolika: a só a pusztaság, az ásványi, az élettelen szimbóluma. Az asztmás ember ezt a területet célozza meg magának – az élettelitől ugyanis fél.

Az asztmás személy olyan ember, aki szeretetre vágyik – azt akarja, hogy szeressék, ezért is lélegzik be oly sokat. De nem tud szeretetet adni – ezért van akadályozva a kilégzésben.

Mi segíthet rajta? Mint minden más tünet esetében, itt is csak egy recept van: tu- datosság, kíméletlen őszinteség önmagunkkal. Ha félelmeinket végre bevallottuk magunknak, nem szabad kerülnünk többé a félelmet okozó életterületeket, sőt olyan kitartással kell feléjük fordulnunk, hogy megtanulhassuk szeretni és integrálni őket.

Asztma

Milyen kérdéseket tegyen fel magának az asztmás?

1. Melyek azok az életterületek, ahol csak kapni akarok, adni nem?

2. Képes vagyok-e arra, hogy saját agressziómat bevalljam magamnak, s milyen

lehetőségeim vannak agresszióm kinyilvánítására?

3. Hogyan viszonyulok a dominancia-kiszolgáltatottság konfliktusához?

4. Mely életterületeket értékelek le és hárítok el?

Mely életterületeket kerülök el, melyeket tartok mocskosnak, alacsonyrendűnek,

nemtelennek?

Ne felejtse el: a bezártság, korlátozottság érzése szorongást jelent. A szorongással szemben egyetlen eszközünk van: ha korlátainkat tágítjuk. Korlátainkat csak úgy tágíthatjuk, ha az addig került érzéseket bebocsátjuk magunkba!"

Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez