Nyílt levél a lelki határokat sértő emberekhez


A napokban a privát Facebook oldalamon közzétettem egy posztot, amiben kiállok magamért, és egyből betámadtak az emberek, hogy én ezt nem engedhetném meg magamnak. Volt, aki több oldalas levelet írt, és felelősségre vont, hogy magyarázzam el neki, mi vitt rá arra, hogy ilyet tegyek (mert azt mertem írni, hogy az embernek kötelessége kiállni magáért). És azt írta, majd ez alapján ítélnek meg az emberek, és elveszítem a hitelességemet. 

NOS! Eljutottam az életben oda, hogy senkinek nem akarok megfelelni. Ha Ő ezt gondolja rólam, nekem ahhoz semmi közöm. Meglehetősen könnyen ítélkeznek az emberek anélkül, hogy a dolgok mögé látnának. 

Nekem fontos, hogy önazonos legyek. EZ VAGYOK ÉN! Nem akarom eljátszani, hogy tökéletes vagyok. Nem akarom eljátszani, hogy én sosem vagyok dühös, tehetetlen. Nem akarom leplezni, hogy nem szeretem az igazságtalanságot! Nem akarok kirakat életet élni, ahogy sokan teszik. Amit látnak az emberek, az vagyok én. Van, akinek ez szimpatikus, van akinek nem. Az élet pont erről szól! 

Vajon miért hiszik azt az emberek, hogy spirituálisnak lenni azt jelenti, hogy állandóan béke van benned? Miért hiszik, hogy az a spirituális, aki mindent eltűr, és akárhányszor rúgnak belé, csak mosolyog? Szerintem spirituális az az amber, aki önazonos, és nem azzal mutat példát, hogy elhiteti, hogy neki nincsenek problémai, hanem azzal, hogy képes megoldani őket, ezzel erőt adva másoknak. 

Nem értem, hogy az önmagukat spirituálisnak nevező emberek, miért akarják másokkal elhitetni, hogy az Ő életük tökéletes? Azért, hogy a többi ember még nyomorultabban érezze magát? Régen én is szájtátva figyeltem azokat, akik a látszat-életük maga volt a tökély. Én pedig szerencsétlennek éreztem magam, amiért nem tudok ilyen "tökéletes lenni". Ma már tudom, hogy ezek az emberek hihetetlen vastag álarcot növesztettek. Nem csak a környezetüket, magunknak is becsapták a "harmonikus, spirituális" életükkel. 

Olyan nincs, hogy valaki állandóan békében van a világgal, önmagával. Ha így lenne, akkor nem lenne már dolga a Földön. Nyilván törekedjünk arra, hogy mindig jobbá váljunk, de nem kell tökéletesnek lennünk. Vagy inkább úgy fogalmaznám, hogy tökéletes vagy a "hibáiddal" együtt. Fogadja el mindenki, hogy jelenleg itt tartasz. Szabad dühösnek lenni, szabad haragudni, szabad félni és sírni. Attól nem leszel kevésbé spirituális. 
Egyébként sem szeretem, ha valaki tanítónak, spirituális mesternek nevezi magát, hiszen mindannyian azok vagyunk. Van, akinek az egója kívánja, hogy felmagasztalják. Nem szeretem, ha bárki egy kicsit is többre tartja magát a másiknál. Lehet, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket jobban megértett, mint én, de biztosan vannak dolgok, amiket én jobban értek. A 2 éves gyermektől ugyanolyan sokat tanulhatunk, mint egy önmagát mesternek nevező embertől. EMBEREK vagyunk mindannyian. Vannak, akik azt választották, hogy segítenek az embereknek abban, hogy megtalálják önmagukat, vannak akik azt választották, hogy kétkezi munkával megkönnyítik az életünket. Egyik sem kevesebb vagy több a másiknál. 

Szerintem a spirituális ember nem a szónok, a prédikátor, hanem aki saját életen keresztül példát mutat. Aki tudja, hogy ő maga is pont olyan, mint embertársai, semmivel sem több vagy kevesebb. Aki nem ócsárol, nem támad, ugyanakkor minden helyzetben képes megvédeni magát. Mert neki is ugyanaz a dolga, mint embertársainak: hogy önmaga legyen egy olyan világban, mely mindent megtesz azért, hogy mássá váljon. 

A napokban olvastam egy cikket, ami nagyon tetszett, ezt szeretném megosztani Veletek. Cikk forrása: https://ujegyensuly.hu/helyem-a-vilagban/nyilt-level-a-lelki-hatarokat-serto-emberekhez

"Számomra az erkölcs nem más, mint az empátia, a saját magam és mások lelki határainak tiszteletben tartása, a másik integritásának elfogadása. Ilyen módon számomra az erkölcstelen ember az, aki nem tudja megítélni, hol kezdődik a másik lelkébe, életébe való beletiprás, honnantól tapossa le a másik pszichés határait és mászik be oda, ahol semmi, de semmi keresnivalója. Attól még, hogy valaki nem agresszív, nem nyíltan bántalmazó, még lehet nagyon komoly határsértő…

Lelki határokat tipor az, aki a másik álláspontjának megvizsgálása nélkül cselekszik vagy követel. Ezt hívjuk önzésnek, az empátia hiányának. Nem az az önző, aki magával foglalkozik, aki önmagát szereti. Önző az, aki a másik figyelembevétele nélkül, az empátia teljes hiányával, a másik kárára teszi mindezt. Önző az, aki képtelen szempontot váltani, és rátekinteni helyzetekre más szemüvegen keresztül. Ilyenkor az egészséges pszichéjű ember vagy harcba száll, és megvédi a saját lelki territóriumát, vagy teljesen elfordul, megpróbál a minimális kapcsolattartásra szorítkozni, mert szereti önmagát annyira, hogy nem akar kifosztódni. Ám áldozatok a határsértők is! Mert valószínűleg nem volt olyan támogató és biztonságot adó környezetük, ahol megtanítottak volna nekik a nézőpontváltás csodás képességét. Ezt körülbelül két-hároméves korában kezdi el az ember gyermeke megtanulni... Ez az empátia alapja. Hogy megnézem, hogy a másik az ő szemszögéből mit lát, számára milyen lehet a világ onnan, ahol ő van. Ez nekik, akik belefásultak az önzőség mérhetetlenül fájdalmas és magányos, egyáltalán nem egészséges oldalába, kimaradt. Sajnálom! Épp ezért képes vagyok nekik megbocsátani! Nagyon nehéz lehet így élni. Egy képesség hiányával léteznek, ami arra hivatott, hogy segítse az egészséges emberi kapcsolódásokat. Sajnálom, mert nagyon magányosak lehetnek! És csak remélem, hogy megismerik az önzés egészséges, természetes oldalát, ami az önszereteten és öngondoskodáson alapul, és nem az elváráson, hogy mindig mindenki azt lássa és érezze, amit ők.

Lelki határokat tipor az is, aki a másik érzelmi, szakmai életében, kapcsolati hálójában olyan helyekre merészkedik, ahol semmi, de semmi keresnivalója. Ez a „minden lében kanálság” lehető legrosszabb formája. Beleütni az orrom olyan dolgokba, amihez aztán az égvilágon semmi közöm, mert senki nem kérdezett, egyáltalán, semmilyen felelősségem, feladatom nincs abban a helyzetben, amibe „belemerészkedtem”. Ezeket a határsértéseket az én tapasztalatom szerint távolabbi családtagok, kollégák követik el előszeretettel. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt képzelik, hogy közük van bizonyos témákhoz, és még bele is szólhatnak vagy intézkedhetnek a hátam mögött, a megkérdezésem nélkül, nélkülözve a becsületesség, őszinteség és a másik iránti tisztelet csíráit is. Sajnálom őket is, mert bár valamilyen, a saját életükben égő hiány és üresség miatt érzik szükségét annak, hogy a másik életében, saját, személyes terében vájkáljanak, felelősséget tettessenek, végül mérhetetlenül elmagányosodnak, mert az egészséges pszichéjű ember az önvédelem nevében megpróbál a lehető legtávolabb kerülni tőlük.

Lelki határokat tipor még a csámcsogó, a pletykáló, a másikról a háta mögött megalázó, fröcsögő negatívsággal beszélő is. Talán a legaljasabb határtiprás ez, hiszen úgy történik, hogy akiről szó van, az nem is tehet ellene semmit. Általában ez a határsértés nem jár egyedül, társul hozzá az első vagy a második eset is. Sajnálom a másokat a hátuk mögött megalázó embereket. Mert ők azok, akiket valószínűleg sokszor nyilvánosan is megaláztak, integritásukban megsértettek. Ők azok, akiknek annyira fáj saját maguk, hogy csak úgy képesek túlélni, ha arctalanul a másikat bánthatják. Talán ők élnek a legnagyobb lelki fájdalomban, ami minden szóval egyre jobban égethet, sajoghat.

És hogy mit tanulhatunk tőletek, lelki határsértők? Azt, hogy nem gonoszok vagytok, csak egy képesség hiányában szenvedtek, ami valószínűleg nektek sokkal nehezebb, mint annak, akinek az integritását folyamatosan megsértitek. Azt, hogy sem a sérelmeink tartogatásával, sem a dühünk őrizgetésével, sem a kapcsolat látszatának fenntartásával nem bántjuk tovább önmagunkat veletek.Így nyugodtan maradhat mindenki olyan, amilyen. Egyszóval, a békesség nagykövetei vagytok Ti is, csak sajátos módon!" 






Megjegyzések