Az anya-seb II.



Természetesen a legtöbb anya a legjobbat akarja a gyerekének. 

Csakhogy, ha egy anya nem dolgozta még fel saját fájdalmát, és nem tudta elfogadni azokat az áldozatokat, amiket meg kellett hoznia, akkor a lányának nyújtott támogatást át fogják szőni olyan üzenet-foszlányok, amik finoman szégyent, bűntudatot és kötelesség-érzetet ültetnek el benne. Ezek a legjóindulatúbb szituációkba is beszivároghatnak, általában valamilyen kritika formájában, vagy olyan módon, hogy az elismerés az anyáé legyen. Általában nem a kijelentés tartalma hordozza a felszín alatti neheztelést, hanem az az energia, amivel átadásra kerül.
A módja annak, hogy egy anya ne irányítsa haragját a lányára, és ezzel ne adja át az anya-sebet, az, ha az anya teljesen elgyászolja a saját veszteségeit. Illetve az, hogy gondoskodik róla, hogy ne a lánya legyen az első számú érzelmi támasza.

Az anyáknak el kell gyászolniuk mindazt, amit fel kellett adniuk, amit szerettek volna, de már sosem lehet az övék, amit a gyerekeik sosem adhatnak meg nekik, és a helyzetük igazságtalanságát. Ámde, bármilyen igazságtalan és méltánytalan legyen is a helyzet, nem a lány felelőssége, hogy kárpótolja az anyját az elszenvedett veszteségeiért, vagy hogy kötelezve érezze magát arra, hogy ő is ugyanígy feláldozza magát. Az anyák részéről elképesztő erőt és integritást igényel, hogy minderre képesek legyenek. És az anyáknak támogatásra van szükségük ebben a folyamatban.

Az anyák akkor szabadítják fel a lányaikat, amikor tudatosan feldolgozzák a saját fájdalmaikat, anélkül, hogy azokat a lányuk problémájává tennék. Így az anyák megadják a lányuknak a szabadságot arra, hogy bűntudat, szégyen vagy kötelesség-érzés nélkül menjenek az álmaik után.

Amikor az anyák tudtukon kívül úgy hatnak a lányukra, hogy az felelősnek érezze magát a veszteségeikért, és osztozzon a fájdalmukban, akkor ez egy diszfunkcionális összegabalyodást generál, aminek hatására a lányban megerősödik az a nézet, hogy nem érdemli meg az álmait. Illetve alátámasztja azt nézetét is, hogy az anyja fájdalma valahogyan az ő hibája. Ez pedig olyan sokféle módon nyomoríthatja meg őt... 

A patriarchális kultúrában felnövő lányok úgy érzik, választaniuk kell a kiteljesedés, erejük felismerése és a szeretet között. 

A legtöbb lány a szeretetet választja a kiteljesedés helyett, mivel igen erősen azt érezhetik, hogy ha maximálisan kiteljesednek és megélik lehetőségeiket, akkor ezáltal elveszthetik a számára fontos emberek, főleg az anyjuk szeretetét. Így hát a nők kicsik és kiteljesületlenek maradnak, és nem-tudatosan tovább adják az anya-sebet a következő generációnak.

Nőként él bennünk egy olyan homályos, de erőteles háttér-érzés, hogy a kiteljesedésünk kárt fog tenni a kapcsolatainkban. És hát a nőknek azt tanítják, hogy a kapcsolatokat értékeljék mindenek fölött. Ragaszkodunk kapcsolataink morzsáihoz, miközben a lelkünk lehet, hogy mélységesen vágyakozik lehetőségeink megvalósítására. De az igazság az, hogy pusztán a kapcsolataink sosem tudják megfelelően pótolni az arra való éhségünket, hogy teljes életet élhessünk.

Az anya-lánya kapcsolat középpontjában álló hatalmi dinamika 
tabu téma, ám ez a kulcs-probléma az anya-sebbel kapcsolatban. 
Ennek egy nagy része a felszín alatt zajlik, mivel kultúránkban rengeteg tabu és sztereotípia él az anyasággal kapcsolatosan:
§ Az anyák mindig támogatóak és tele vannak szeretettel
§ Az anyáknak sosem szabad haragot vagy neheztelés érezniük a lányuk felé
§ Az anyák és lányaik legjobb barátnők kellene, hogy legyenek

Az a sztereotípia, miszerint „egy anyának mindig csupa szeretetnek kell lennie”, megfosztja a nőket az emberi mivoltuktól. Mivel a nőknek nincs megengedve, hogy teljes emberi lények legyenek, a társadalom jogosnak érzi, hogy nem adja meg a maximális tiszteletet, támogatást és a szükséges forrásokat az anyáknak.
Az igazság az, hogy az anyák igenis emberi lények, és minden anyának vannak olyan pillanatai, amikor nincs tele szeretettel. És az is igaz, hogy vannak olyan anyák is, akikben az idő nagy részében egyszerűen nincsen szeretet, vagy függőségek, mentális problémák vagy más nehézségek miatt. Amíg nem vagyunk hajlandóak szembe nézni ezekkel a kényelmetlen igazságokkal, az anya-seb mindig ott lesz az árnyékban, és továbbra is tovább fogjuk adni generációról generációra.

Valamilyen mértékben mindannyiunkban ott dolgozik a patriarchátus. Magunkba kellett engednünk, hogy túléljünk ebben a kultúrában. Amikor készen állunk rá, hogy teljes mértékben szembe nézzünk vele saját magunkban, akkor a másokban, így az anyánkban lévővel is szembe nézünk. Lehetséges, hogy ez lesz az egyik legszívszorítóbb helyzet, amivel szembe találjuk magunkat. De amíg nem vagyunk hajlandóak eljutni ide, és foglalkozni az anya-sebbel, addig nagyon magas árat fizetünk a béke és kiteljesedettség illúziójáért.


Mi az ára annak, ha nem gyógyítjuk be az anya-sebet?

Az ára annak, ha nem gyógyítjuk be az anya-sebet, az, hogy életünk végéig a következőkkel kell együtt élnünk:

§ Az a homályos, de átható érzés, hogy „valami nincs rendben velem”
§ Az, hogy sosem teljesítjük be lehetőségeinket, a sikertelenség vagy rosszallás miatti félelmünkben
§ Gyenge határok, és bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy kik is vagyunk
§ Nem érezzük magunkat érdemesnek vagy képesnek arra, hogy megteremtsük, amire igazán vágyunk
§ Nem érezzük magunkban eléggé biztonságban ahhoz, hogy teret foglaljunk a világban, és kinyilatkoztassuk igazságunkat
§ Úgy rendezzük az életünket, hogy „nehogy felkavarjuk az állóvizet”
§ Ön-szabotázs, amikor közel kerülünk egy áttöréshez
§ Nem-tudatosan az anyánk engedélyére és jóváhagyására várunk, mielőtt a kezünkbe vesszük a saját életünket.


Mi a kapcsolat az anya-seb és az isteni női minőség között?

Sok szó esik manapság arról, hogyan „testesítsük meg az isteni női minőséget”, illetve hogy „hogyan legyünk felébredett nők”. De a valóság az, hogy nem lehetünk az isteni női minőség erejének hordozói addig, amíg nem foglalkoztunk azokkal az eltemetett érzéseinkkel, miszerint száműzve érezzük magunkat a Női Minőségtől.

Nézzünk szembe a ténnyel: Az Istennővel való első találkozásunk anyánk személyében történt. Amíg össze nem szedjük a bátorságunkat, hogy megtörjük a tabut, és szembe nézzünk az anyánkkal kapcsolatban megélt fájdalmainkkal, addig az isteni női minőség is csak egy mese, egy fantázia arról, hogy megment minket az anyánk, aki azonban soha nem jön el. Ez pedig spirituális éretlenségben tart bennünket. El kell választanunk magunkban az emberi anyát az archetípustól annak érdekében, hogy igaz hordozói lehessünk ennek az energiának. Le kell építenünk magunkban a hibás struktúrákat, mielőtt olyan új struktúrákat építhetnénk, amik meg tudják tartani. Amíg ezt meg nem tesszük, egy olyan csapdában tartjuk magunkat, amiben kiteljesedésünk sosem hosszú életű, és helyzetünkre az egyetlen értelmes magyarázatnak az tűnik, ha magunkat okoljuk.

Ha elmulasztjuk, hogy elismerjük az anyánk fájdalmának erőteljes hatását az életünkre, bizonyos mértékben továbbra is gyerekek maradunk.

A maximális kiteljesedésünkhöz és erőnk felismeréséhez szükséges, hogy ránézzünk az anyánkkal való kapcsolatunkra, és összeszedjük a bátorságunkat, hogy elkülönítsük a saját személyes hiedelmeinket, értékrendünket és gondolatainkat az övétől. Ehhez pedig arra van szükség, hogy átérezzük az afölötti gyászt, hogy végig kellett néznünk az anyánk fájdalmát, illetve, hogy átengedjük magunkon és feldolgozzuk az ennek eredményeképp létrejött saját, jogos fájdalmunkat. Ez egyáltalán nem könnyű; viszont ez a valódi szabadság kezdete.

Ha egyszer „elfájjuk” ezt a fájdalmat, akkor átalakíthatjuk, és többé nem fog akadályokat képezni az életünkben.


Az eredeti cikk:

Bethany Webster: Why it's crucial for Women to Heal the Mother Wound



Fordította: spreadthelight

Megjegyzések