2016. május 4., szerda

A SZERETET, MINT ÖNÁLLÓ ERŐFORRÁS



Ha azt kérdezném tőled, hogy mi az a forma, ahogy a szeretetnek meg kell nyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretetnek értelmezd, mit válaszolnál? Szükséges-e egyáltalán megnyilvánulnia, ahhoz, hogy szeretet legyen? Hogy az emberi elme a „szeretet” fogalmát értelmezni tudja, először is össze kell kapcsolnia két dolgot: az „én”-t, és a „szeretet tárgyát”. Minden, amit az elme szeretetnek értelmez, nem más, mint valamely „én”-nel kapcsolatos igény. Ha kapunk, akkor ez „az én igényem” a külvilággal szemben, ha adunk, akkor egy olyan projekció, mellyel saját hiányaink alapján megpróbáljuk felmérni egy másik ember igényeit. A szeretet tehát összekapcsol, és mint ahogy látszólag lételeme az egység, úgy tűnik, hogy egyfajta hiányosságra épül. Ez az „én”-re épülő szeretet. Minden, ami szeretet, az belőlem indul ki és hozzám tér vissza, de azáltal, hogy egy elszeparált „én”-ből, egy individuációból manifesztálódik, örökös sóvárgássá válik, mert szüksége van valamire ahhoz, hogy létrejöhessen. Még a legmagasztosabb tett is alá van rendelve, annak, aki által megnyilvánulhat. Ez megkérdőjelez minden erkölcsi értelemben vett „segítséget”, melyben a segítőnek ugyanannyira szüksége van az elesettre, mint fordítva. Akkor hát ki segít kinek? Az elme által generált szeretet fogalom én-központú, így felmerül az a kérdés, hogy mit nevezhetünk valódi szeretetnek? Mert amíg nekem szükségem van rád, ahhoz hogy szerethesselek, addig nem is igazán tudlak önzetlenül szeretni. Meg kell szüntetnem magamban az igényt. Amíg saját igényeimből eredeztetem a szeretetet, addig ki vagyok szolgáltatva a te igényeidnek, és ha neked nincsenek rám vonatkozó igényeid, akkor feleslegessé válok: a szeretet szenvedéssé alakul át. Itt kezdi felismerni, hogy a szeretet kívül áll azon, ami ő valójában, hogy nincs szüksége az „én”-re, sem arra, hogy a másik igényt tartson rá, vagy, hogy fontosnak érezze őt. A szeretet a szabadságból eredő önálló erőforrás, és mivel a szabadságból ered, nincsenek kötelező megjelenési formái sem. Ahol az „én” megszűnik, ott megjelenik, de hogy ez milyen tettben nyilvánul meg, nem megmondható. Ezért fájdalmas az ego felismerése: a szeretetet nem lehet akarni, sem erőltetni, „én” nem adhatom, mert rajtam kívül áll, nem kérhetem, mert akkor lényegét semmisítem meg. Minden, amit a szeretetért tehetek az annyi, hogy az „én” igényeit felszámolom, lemondok róluk. Megszüntetni mindennemű elvárást. Ez az erkölcsi paradoxon. A szeretet kérdése nem közelíthető meg morális szempontból, mivel szeretni nem lehet sem félelemből, sem kényszerből. Ha kényszerből vagy félelemből teszünk valami „hasznosat”, ugyan a jóindulat látszata fennmarad, de a szív nem nyeri el azt a békét, melyet a szabadság érzése tud nyújtani. Ha viszont saját akaratából dönt mellette, akkor már nem morális-kérdés, nem „én”-kategória, miszerint „valamihez képest hol tartok?”, hanem szabadság-élmény, energia-áramlás, melyben személyiségem nem fontos többé, sem az, hogy a tettem hova sorolandó. Minden analizáló kategória (hogy én jobb-rosszabb, értékesebb-értéktelenebb stb. vagyok) megakadályozza a szeretet kialakulását. Amíg „én” akarok szeretni, addig csak azokat tudom, akik igényeimet valamilyen módon (később vagy akár egyidejűleg) kölcsönösen kielégítik. A szeretet forrását megtapasztalni annyi, mint felszámolni az igényeket, a másokkal szembeni elvárásokat. Önálló erőforrás, mert nem lehet adni vagy kapni, hanem egyszerűen csak megjelenik ott, ahol megszűnik az „én”.





Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése