2016. június 8., szerda

Együttérzés önmagunkkal




Napjaink hihetetlenül versenyszellemű társadalmában vajon hányan érezzük valóban jól magunkat a bőrünkben? Olyan tisza-virág-életűnek tűnik, amikor jól vagyunk, különösen ha különlegesnek és rendkívülinek kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy értékesnek érezzük a saját személyünket. Mindent, ami ennél kevesebb, kudarcként értékelünk. Soha nem felejtem el, amikor egyetemi éveim elején, miután órákig készülődtem egy fontos bulira, arról panaszkodtam a barátomnak, hogy siralmas a hajam, a sminkem és a ruhám, és ő így próbált megnyugtatni:

– Ne aggódj, jól nézel ki!
– Jól? Tényleg? Mindig is jól akartam kinézni…
Érthető a vágy, hogy az ember különlegesnek akarja érezni magát. A jelenség természetéből adódó probléma viszont, hogy lehetetlen, hogy egyszerre mindenki átlag fölötti legyen. Bár vannak dolgok, amelyekben kitűnünk, mindig van valaki, aki nálunk okosabb, szebb vagy sikeresebb. Hogyan birkózunk meg ezzel? Nem túl jól. A pozitív önkép kialakításához hajlamosak vagyunk „feltupírozni” az egónkat és lenyomni másokat, hogy viszonylag jól legyünk. Ez a stratégia azonban nagy áldozattal jár: visszatart attól, hogy az életben a legtöbbet hozzuk ki magunkból.


Torzító tükrök

Ha jobbnak kell éreznem magam annál, amennyire jónak a másik érzi magát, akkor mennyire tisztán fogom látni őt vagy magamat azon a bizonyos területen? Mondjuk, nehéz napom volt a munkahelyemen, s morcos és ingerlékeny vagyok a férjemmel, amikor hazajön a munkából (persze ez csak feltevés). Ha sokat fektettem a pozitív énképem kialakításába, és nem akarom kockáztatni, hogy negatív fényben lássam magam, úgy fogom alakítani a dolgokat, hogy ha bármilyen súrlódás lesz köztünk, az biztosan a férjem számlájára legyen írható, ne pedig az enyémre.

– Szóval megjöttél! Bevásároltál, ahogy megbeszéltük?
– Épp most léptem be az ajtón, és azt sem mondod: „de örülök neked! Milyen napod volt?”
– Ha te nem lennél ilyen feledékeny, talán nem kellene mindig a körmödre néznem.
– Ami azt illeti, bevásároltam.
– Na jó! A kivétel erősíti a szabályt. Bárcsak ne lennél ilyen megbízhatatlan!


Hát, nem ez a boldogság receptje.
Miért olyan nehéz bevallanunk, amikor valamiben önfejűek, gorombák és türelmetlenek vagyunk? Mert az egónk sokkal jobban érzi magát, amikor a hibáinkat és a hiányosságainkat rávetítjük valaki másra. A te hibád, nem az enyém. Csak gondoljuk végig az összes vitát és veszekedést, amelynek hátterében ez az egyszerű mozgatóerő áll. Egymást okoljuk, ha valami rosszat mondunk vagy teszünk, úgy igazolva tetteinket, mintha az életünk múlna rajta, miközben szívünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ehhez két ember kell. Mennyi időt pocsékolunk el ilyesmivel? Nem lenne sokkal jobb, ha egyszerűen belátnánk, hogy hibáztunk, és sportszerűen viselkednénk?
De a változásról könnyebb beszélni, mint megtenni. Ha nem látjuk tisztán magunkat, szinte lehetetlen észrevenni azokat a tulajdonságainkat, melyek gondot okoznak a kapcsolatainkban, vagy meggátolnak abban, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. Hogyan fejlődhetnénk, ha nem fogadjuk el saját gyengeségeinket? Ideig-óráig talán jobban érezzük magunkat, ha szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a hibáinkat, vagy azt gondoljuk, ügyes-bajos dolgaink és nehézségeink más számlájára írandók, de hosszú távon csak magunknak teszünk rosszat azzal, hogy beleragadunk az eltunyulás és a konfliktusok végtelen köreibe.


Az önítélkezés ára

Amikor folyamatosan táplálni próbáljuk a pozitív önértékelés iránti szükségletünket, az egy kicsit olyan, mintha cukorkával tömnénk magunkat. Hirtelen felszalad a vércukorszintünk, majd pedig ismét leesik. S rögtön a zuhanás után jön a kétségbeesés, amikor felismerjük, hogy – bármennyire szeretnénk is – nem tehetünk mindig mást felelőssé a saját problémáinkért. Nem érezhetjük állandóan különlegesnek és rendkívülinek magunkat. Ez gyakran megsemmisítően hat ránk. Belenézünk a tükörbe, és nem tetszik, amit látunk (sem szó szerint, sem átvitt értelemben), és elszégyelljük magunkat. A legtöbben hihetetlenül keményen bánunk önmagunkkal, amikor végre belátjuk némely hibánkat és hiányosságunkat: „Nem vagyok elég jó. Értéktelen vagyok.” Nem meglepő, hogy eltitkoljuk magunk elől az igazságot, amikor az őszinteség ilyen kíméletlen ítélkezéssel jár együtt.
Az olyan területeken, ahol nehéz becsapni magunkat – amikor például a címlaplányok testsúlyához mérjük a saját testsúlyunkat, vagy a gazdag és sikeres emberek bankszámlájához hasonlítjuk a saját bankszámlánkat –, elképesztő érzelmi kínokat okozunk magunknak. Elveszítjük az önmagunkba vetett hitet, kételkedni kezdünk a képességeinkben, és elcsüggedünk. Ez az önsajnálat természetesen további önítélkezéshez vezet, amiért ilyen semmirekellő balekok vagyunk, és elindulunk a lejtőn lefelé.
Még ha össze is tudjuk szedni magunkat, az, amit „elég jónak” tartunk, valahogy mindig reménytelenül elérhetetlen marad számunkra. Okosnak és egészségesnek és elegánsnak és érdekesnek és sikeresnek és szexinek kell lennünk. Ja, és még spirituálisnak is. S nem számít, mennyire jók vagyunk, valaki látszólag mindig jobb nálunk. Ez a gondolatmenet pedig elgondolkodtató eredményhez vezet: emberek milliói szednek gyógyszereket napi szinten azért, hogy megbirkózzanak a hétköznapi életükkel. Társadalmunkban meglepően gyakori a bizonytalanság, a szorongás és a depresszió, ami nagyrészt az önítélkezésnek tudható be. Az önostorozásnak, amikor úgy érezzük, nem állunk nyerésre az élet küzdőterén.


Másképpen

Mi tehát a megoldás? Az, hogy teljes egészében hagyjunk fel önmagunk megítélésével és kiértékelésével. Az, hogy ne próbáljuk többé „jónak” vagy „rossznak ” bélyegezni magunkat, hanem egyszerűen, tiszta szívvel fogadjuk el önmagunkat. Bánjunk magunkkal ugyanazzal a kedvességgel, törődéssel és együttérzéssel, ahogy azt egy jó baráttal, sőt akár egy idegennel tennénk. Szomorú, de szinte nincs még egy olyan ember, akivel olyan rosszul bánnánk, mint önmagunkkal.

A nyugati kultúra nagy hangsúlyt fektet arra, hogy kedvesek legyünk bajban lévő barátainkkal, családtagjainkkal és szomszédainkkal. Ám ez nincs így, ha önmagunkról van szó. Ha hibázunk, vagy valamilyen módon kudarcot vallunk, sokkal valószínűbb, hogy „furkósbottal ütünk a saját fejünkre”, mint hogy „vigasztalóan a saját vállunkra tennénk a kezünket”. Valószínűleg még önmagunk megvigasztalása is abszurdnak tűnik.
Az önmagunk iránti kedvesség lényegében azt jelenti, hogy felhagyunk a folyamatos önbírálattal és becsmérlő belső kommentálással, melyre egy idő után a legtöbben megszokottként tekintünk. Ehhez arra van szükség, hogy megértsük gyengeségeinket és hibáinkat, ahelyett hogy elítélnénk őket. Ez maga után vonja azt, hogy tisztán látjuk, milyen mértékben ártunk magunknak a kíméletlen önbírálattal, és véget vetünk belső háborúnknak.

Kristin Neff: Együttérzés önmagunkkal – Hagyj fel az önostorozással és légy magabiztosabb!
http://ursuslibris.hu/egyutterzes-onmagunkkal/

Forrás: http://betegsegnyelv.hu/blog/egyutterzes-onmagunkkal/



Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető:

Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése