A szégyen és az anyai gondoskodás összemosódása: a szülősített lányok tragédiája

Bejegyezte: –
fotó: pinterest.com


Bethany Webster írása
Az anya és a kislánya közötti térnek egy olyan egyirányú csatornának kéne lennie, amin keresztül a támogatás következetesen az anyától a lány felé áramlik. Az ugye magától értetődő, hogy a kislányok teljes mértékben függnek az anyjuktól, mind fizikailag, mentálisan és érzelmileg. Ám az anya-seb egyik megjelenési formája épp az a gyakoran előforduló dinamika, amelyben helytelen módon az anya függ a lányától a mentális és érzelmi támogatás tekintetében. Ez a szerepcsere elképesztően káros a lány számára, hosszú távon kihat az önértékelésére, a magabizosságára, és arra, hogy mennyire érzi magát értékesnek. 
Alice Miller ezt “A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása” c. könyvében írja le. Az anya, amikor gyereke születik, tudattalanul úgy érezheti, hogy végre van valakije, aki feltétel nélkül szereti, és a gyereket azon szükségletei kielégítésére kezdi használni, amelyek a saját gyerekkorában hiányt szenvedtek. Vagyis a gyerekre projektálja a saját anyját. Ez a lányt abba a lehetetlen helyzetbe hozza, hogy neki kell felelősnek lennie az anyja jóllétéért és boldogságáért.

A fiatal lánynak így el kell folytania saját fejlődési szükségleteit, hogy kiszolgálja az anya érzelmi szükségleteit. Ahelyett, hogy ő kapna tükrözést az anyjától, tőle várják a tükrözést. Ahelyett, hogy az anyja biztonságos érzelmi talaj lenne számára a világ felfedezéséhez, tőle várják, hogy biztos érzelmi talaj legyen az anya számára.
Mivel a lány sérülékeny, és a túlélése az anyától függ, nincs sok választási lehetősége; az egyik az, hogy megfelel az anyjának és betölti a szükségleteit, a másik pedig, hogy valamilyen szinten fellázad ellene.

A kislányt az anya kihasználja, ha olyan felnőtt szerepeket tesz rá, mint például társ-pótlék, legjobb barát vagy pszichológus.

Amikor egy lánytól azt várja az anyja, hogy ő legyen az érzelmi támasza, akkor a lány nem tud kellően az anyára támaszkodni, és a fejlődési szükségletei hiányt szenvednek.

A szülősített lányok többféleképpen reagálhatnak erre a dinamikára:

- “Ha nagyon-nagyon jó kislány leszek (szófogadó, csöndes, szükségletektől mentes), akkor anya végre észre fog venni, és gondoskodni fog rólam”; vagy

- “Ha erős vagyok és megvédem anyát, majd észrevesz”; vagy

- “Ha megadom anyának, amit szeretne, akkor majd nem bántalmaz többet”, stb.

Felnőttként ezt a dinamikát aztán másokra vetíthetjük. Például a kapcsolatainkban: “Ha tovább próbálkozom, hogy elég jó legyek neki, talán majd elkötelezi magát.” Vagy a munka területén: “Ha szerzek még egy diplomát, majd megérdemlem, hogy előléptessenek.”
Ezek az anyák az anyai gondoskodásért versengenek a lányukkal.
Aminek az üzenete az, hogy a világban nincs elég anyai gondoskodás vagy szeretet. A lányok tehát azzal a hiedelemmel nőnek fel, hogy a szeretet, az elfogadás és a megerősítés nagyon kevés és korlátozott, és hogy az embernek vért izzadva kell megdolgoznia azért, hogy megérdemelje. Aztán felnőttként olyan helyzeteket vonzanak be, amik újra és újra ismétlik ezt a mintát. (Ezek a dinamikák és hatások sok fiúgyerekre is érvényesek.)
A szülősített lányokat megfosztották a gyerekkoruktól.

A lány nem kap megerősítést pusztán önmagával, a lényével kapcsolatban, kizárólag annak függvényében, hogy hogyan látja el a funkcióját (ami nem más, mint hogy csökkentse az anyja fájdalmát).

Az anya esetleg azt várja a lányától, hogy az meghallgassa a problémáit, vagy azt kéri, hogy nyújtson számára vigaszt és támogatást, hogy lecsendesítse a felnőtt félelmeit és aggodalmait. Akár azt is várhatja a lányától, hogy kimentse a problémáiból és rendbe tegye a dolgait, fizikailag vagy érzelmileg. Az is lehet, hogy rendszeresen őt hívják be probléma-megoldónak vagy közvetítőnek.
Ezek az anyák azt közvetítik a lányuk felé, hogy ők, mint anyák, erőtlenek, túlterheltek, és képtelenek megbirkózni az élettel. Ez azt közvetíti a lány felé, hogy a fejlődési szükségletei egyszerűen “túl sok” az anyának, így a gyerek a saját puszta létéért is bűnösnek fogja érezni magát. A kislány azt az üzenetet kapja, hogy nincs joga ahhoz, hogy szükségletei legyenek, nincs joga ahhoz, hogy meghallgassák, vagy a saját különálló személyében megerősítsék. 
A szülősített lányok felnőttkorukban is ragaszkodhatnak ehhez a szerephez, mert ez egy fajta alku, amivel sokmindenhez hozzájuthatnak. Például lehet, hogy az egyetlen módja annak, hogy dícséretet vagy megerősítést kapjanak az anyjuktól az, ha ők anyuka hősei vagy anyuka megmentői.
A saját szükségletei kifejezésével a lány az anya elutasítását, vagy bántalmazó viselkedését vonhatja magára.
Felnőve a lány attól is félhet, hogy az anya túl “könnyen összetörne”, ezért inkább elrejti a saját igazságát, félve attól, hogy azzal mit okozna az anyának. Az anya erre rá is erősíthet azzal, hogy áldozatot játszik, elérve, hogy a lány támadónak, tettesnek érezze magát, ha ki meri fejezni a saját külön valóságát. Ez a lányban annak a tudattalan hiedelemnek a formáját öltheti, hogy “Túl sok vagyok. A valódi énem bánt másokat. Túl nagy vagyok. Kicsinek kell maradnom a túléléshez, és ahhoz, hogy szeressenek”.

A lányokra a “jó anya” mellett (aki az ő szükségleteit elégíti ki) az anyjuk a saját “rossz anya” projekcióját is vetítheti. Ez például akkor aktiválódhat, amikor a lány készen áll arra, hogy felnőttként érzelmileg leváljon az anyáról. Az anya a lánya elkülönülését tudattalanul a saját anyjától kapott elutasítás tükörképeként érzékelheti. Ezért eltúlzott, gyermeteg dühvel, passzív duzzogással, vagy ellenséges kritikával reagálhat.

Azok az anyák, akik ily módon használják ki a lányukat, gyakran mondják azt is, hogy “Engem ne hibáztass!” vagy “Milyen hálátlan vagy!”, ha a lány ki meri fejezni, hogy nem megfelelő számára a kapcsolat, vagy ha beszélgetést kezdeményez a témáról. Nem elég, hogy a lányt megfosztották a gyerekkorától, azért is támadás éri, hogy egyáltalán beszélgetést merészel kezdeményezni a kapcsolat dinamikájáról. 
Az ilyen anyák talán azért nem hajlandóak meglátni a szerepüket a lányuk szenvedésében, mert az túl fájdalmas lenne nekik. És valószínűleg azzal kapcsolatban is tagadásban vannak, hogy az saját anyjukkal való kapcsolatuk milyen hatással volt őrájuk. “Ne hibáztasd anyádat” - szól a varázsige, amivel szégyent lehet fecskendezni a lányokba, és el lehet őket hallgattatni, ha esetlen őszintén ki akarnák fejezni, hogy valójában mennyi fájdalmat kellett elviselniük.
Ám ha nőként hozzá akarunk férni valódi erőnköz, akkor hajlandóaknak kell lennünk meglátni, hogy az anyánk miben volt valóban hibás a gyerekkori fájdalmainkért – valamint hogy felnőtt nőkként teljes mértékben mi vagyunk a felelősek ezeknek a sérüléseknek a begyógyításáért.

Az erőhöz és az erőteliséghez az is hozzátartozik, hogy képesek vagyunk másnak kárt okozni – szándékosan, vagy akaratlanul. Függetlenül attól, hogy az anya egyáltalán nincs tudatában az általa okozott kárnak, vagy pedig csak hárítja az ezzel való szembesülést, ő a felelős érte. A lányoknak bele kell állniuk a fájdalmuk jogosságába. Enélkül nem történhet valódi gyógyulás. Továbbra is szabotálni fogják magukat, és korlátozzák az arra való képességüket, hogy igazán jól és kiteljesedetten éljenek.

A patriarchátus annyi mindentől fosztja meg a nőket, hogy amikor anyává válnak, gyakran a lányaik szeretetére vannak utalva, annyira ki vannak éhezve a megerősítésre, elfogadásra és elismerésre. Ám ezt az éhséget a lány sosem tudja kielégíteni. Mégis, ártatlan lányok generációi egymás után ajánlották fel magukat, önként feláldozva magukat az anyjuk szenvedése és érzelmi éhsége oltárán, abban a reményben, egy nap majd talán “elég jók” lesznek neki. Mert van bennünk egy gyermeki remény, hogy azzal, hogy “megetetjük”, ellátjuk az anyát, az anya majd egyszer képes lesz ellátni a lányt. Ám ez sosem jön el. Amire oly régóta sóvárogsz, a lélek “jóllakottsága” azáltal jön el, ha elkezded az anya-seb begyógyításának folyamatát, és felvállalod az életedet és az értékességedet.

Abba kell hagynunk önmagunk feláldozását az anyánkért, mert végső soron az áldozatunk nem is adja meg neki azt, amire szüksége van. Ami valóban enyhíteni tudja az anyánkban lévő hiányokat, az az a transzformáció, amihez a saját fájdalma és gyásza feldolgozása által érhet el – amin egyedül kell átmennie. Az anyád fájdalma az ő felelőssége, nem a tiéd.
Ha nem vagyunk hajlandóak elismerni, hogy az anyánk hogyan és miként lehet hibás a szenvedésünkben, akkor azzal az érzéssel megyünk át az életen, hogy valami nem stimmel velünk, hogy valamiért rosszak vagy selejtesek vagyunk. Ennek az az oka, hogy még a szégyent is könnyebb érezni, mint szembesülni azzal a fájdalmas igazsággal, hogy az anyánk hogyan hanyagolt el vagy használt ki bennünket. A szégyen tehát egy fajta védőburok, ami megvéd a valósággal járó fájdalomtól.
A bennünk élő kislány inkább választja a szégyenérzést és az önutálatot, mert ezáltal megtarthatja a jó anya illúzióját. 
(A szégyenbe kapaszkodás tehát ugyanaz, mint az anyába kapaszkodás, így tehát mintegy önmagunk megszégyenítése által biztosítjuk magunknak az anyai gondoskodást.)
Ahhoz, hogy végre elengedhessük az önutálatot és az önszabotázst, segítenünk kell a belső gyermekünknek megérteni azt, hogy akármilyen kicsire és jelentéktelenre húzza is össze magát az anyához való hűségből, ezzel soha nem fogja elérni, hogy az anyja olyan anyává váljon, akire annyira vágyik.
Elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy visszaadjuk anyánknak azt a fájdalmat, aminek a cipelésére megkért bennünket. Azzal adjuk vissza ezt a fájdalmat, ha vissza tudjuk tenni a felelősséget oda, ahova az valóban tartozik: ahhoz a dinamikához, ami a helyzetben részt vevő felnőtté, aki ugye az anya; és nem a gyereké. Gyerekként nem voltunk felelősek a körülöttünk lévő felnőttek döntéseiért és viselkedéséért. Miután pedig ezt igazán megértettük és inegráltuk, maximális felelősséget vállalhatunk magunkért azáltal, hogy átdolgozzuk ezt a kérdést, elismerjük, hogy hogyan hatott negatívan az életünkre, hogy aztán olyan új döntéseket hozhassunk, amik összhangban vannak valódi énünkkel. 
Sok nő megpróbálja kihagyni ezt a lépést és egyenesen a megbocsátáshoz és empátiához ugranak, ami által megrekednek. Nem léphetünk igazán túl valamin, ha nem is tudjuk, mi az, amin túllépünk.

Miért olyan nehéz szembenéznünk azzal, hogy anyánk ártott nekünk?

- Kislányként kulturálisan arra kondicionáltak bennünket, hogy gondoskodóak legyünk, és ne álljunk ki a szükségleteinkért.

- A gyerekek biológiailag úgy vannak kódolva, hogy feltétel nélkül hűségesek legyenek az anyjukhoz, bármit tegyen is az, mivel az anyai szeretet alapvető fontosságú a túléléshez.

- A tény, hogy ugyanahhoz a nemhez tartozol, mint anyád; az az érzés, hogy ő is a te oldaladon áll.

- Az, hogy látod, hogy anyád is a saját megoldatlan traumáinak, és a patriarchális kultúrának az áldozata.

- A vallási és kulturális tabuk, miszerint „Tisztált apádat és anyádat”, illetve a „szent anya” képe, ami bűntudatot kelt a gyerekben, és megtiltja, hogy kifejezze az érzéseit.

Az önszabotázs miért az anya-seb egyik megjelenési formája?

- A szülősített lányok esetében az anyai kötődés (szeretet, megnyugvás és biztonság) olyan környezetben jött létre, ahol a lánynak el kellett folytania önmagát. („Akkor kapok szeretetet, ha lekicsinyítem magam.”)

- Így jön létre a tudatalan kapcsolat az anyai szeretet és önmagunk lekicsinyítése között.

- Míg a tudatos elménk sikerre, boldogságra, szeretetre és magabiztosságra vágyik, a tudattalan elme emlékszik a korai gyerekkorból annak a veszélyére, hogy amikor a kislány „nagy”, spontán volt és csakúgy őszintén megnyilvánult, az az anya fájdalmas elutasítását vonta maga után.

- A tudattalan elme számára az anya elutasítása egyenlő a halállal.

- A tudattalan elme számára így az önszabotázs (kicsinek maradás) egyenlő a biztonsággal (túléléssel).

Ezért tud önmagunk szeretete olyan nehéz lenni; mivel a szégyen, az önszabotázs és a bűntudat elengedése olyan érzés, minta az anyát engednénk el.

Az anya-seb begyógyítása nem más, mint hogy visszavesszük az életünket azoknak a diszfunkcionális mintáknak a hatalmából, amik az anyánkkal való koragyerekkori kapcsolatunk által jöttek létre. 
Arról van szó, hogy őszintén megnézzük az anyánkkal való kapcsolatunkban lévő fájdalmat, a gyógyulás és transzformáció érdekében – ami minden nő alapvető joga. Arról, hogy elvégezzük saját magunkban a munkát, hogy végre szabadon azzá a nővé válhassunk, akivé válnunk rendeltetett. Nem arról szól, hogy azt várjuk az anyánktól, hogy megváltozzon, vagy hogy végre meg tudjon nekünk adni valamit, amit kiskorunkban nem tudott. Épp az ellenkezőjéről van szó. Amíg szembe nem nézünk és el nem fogadjuk az anyánk korlátait, és mindazt, ahogy valóban ártott nekünk, megrekedve maradunk, mert továbbra is az ő jóváhagyását várjuk, és ennek eredményeképp az életünk örökre parkolópályán marad.

Az anya-seb begyógyítása az integritás, és a saját életünkért való felelősségvállalás egy formája.

Az egyik olvasóm nem rég arról mesélt, hogy már 20 éve dolgozik az anya-sebén, és hogy ugyan a saját anyjától el kellett távolodnia, mégis hatalmas gyógyulási munkán van túl, aminek eredményeképp a saját fiatal lányával egészséges a kapcsolata. Nagyon szépen fogalmazta meg a lényeget: „Sziklaszilárd támasza tudok lenni, mert nem használom érzelmi mankónak.”
Ugyan adódhatnak konfliktusok és kellemetlenségek az anya-seb gyógyítási folyamata során, ezek szükségesek a gyógyulás érdekében, hogy magabiztosan beleállhassunk a saját igazságunkba és erőnkbe. Ha kitartóan végigvisszük a folyamatot, végül elérkezünk az őszinte együttérzéshez, nem csak önmagunk mint lányok iránt, hanem az anyánk, a történelem során élt összes nő, és az összes ember irányában is.

Ám az együttérzéshez vezető úton először vissza kell adnunk anyánknak a fájdalmát; a fájdalmat, amit kiskorunkban szívtunk magunkba. 
A felelősség igazi hárítása az, amikor az anya a lányára akarja tenni a felelősséget a saját fel nem dolgozott fájdalmáért, és bűntudatot kelt benne, ha a lány el akarja ismerni, hogy ez neki milyen szenvedést okozott. Az anyánk lehet, hogy sosem fogja tudni a teljes felelősséget felvállalni a fájdalomért, amit tudattalanul ránk tett, hogy ezáltal elkerülje a felelősségvállalást saját életéért. Ám a legfontosabb az, hogy TE, a lány teljesen bele tudj állni a fájdalmad jogosságába, hogy ezáltal empátiával fordulhass a benned élő belső gyermek iránt. Ezzel nyíllik nyílik lehetőséged arra, hogy végre meggyógyulj, és egy olyan életbe léphess tovább, amit igazán szeretsz, és amit valóban megérdemelsz.

© Bethany Webster 2014 -2016





MentésMentés

Megjegyzések

Megjegyzés küldése