2016. december 16., péntek

Anyaseb




Mindannyian hordozunk sebeket. Vannak, melyek éppen csak a felszínt horzsolják, vannak mély, de begyógyult sebek, melyek nem okoznak már fájdalmat, de jelen vannak... és vannak mindig vérző, mindig sajgó sebek, amelyek újra és újra begyűlnek, kifakadnak, csillapodnak, fellobbannak...

A legtöbb ilyen sebet a hozzánk legközelebb állók, a családunk tagjai ejtik rajtunk. Kevésszer szándékosan, mint inkább saját sebeikből, hiányaikból, sérüléseikből adódóan. Éppen azért, mert az anyák a legfontosabb és leginkább meghatározó szereplők a gyermekek életében, anyasebeink a legmélyebbek. Ezek az anyasebek sokszor generációról generációra adódnak tovább a családi minták-, játszmák-, hagyományok,- berögzültségek szerint. 

Főként csecsemő-, gyerek- és fiatal felnőtt korunkban vagyunk érzékenyek. A csecsemő, aki minden értelemben függ anyjától, s vele éli meg a tökéletes egységet és harmóniát, személyisége alapstruktúráinak építkezése közben sérül, ha nem megfelelő bánásmódban részesül, vagy nem szerető környezetben nevelkedik. Születésünktől fogva ismerkedünk önmagunkkal, környezetünkkel, a világgal és magával a létezéssel, majd később egyre inkább saját helyünket keressük benne, próbáljuk definiálni magunkat, próbálunk beilleszkedni, megnyilvánulni, működő-, aktív tagjai lenni egy tágabb közösségnek. Ebben való sikereink és kudarcaink nagyban függnek a család, vagy az anya által adott visszajelzésektől, az otthonról hozott hiedelem- és szokásrendszertől, ősbizalomtól és szeretet csomagtól.

Az elfordulásuk, elutasításuk, az általuk megélt meg-nem-értettség, közvetlen családunkból való kirekesztettség, nem odaillőség érzése olyan sérüléseket okoznak, melyek nehezen helyrehozhatóak, hiszen szerethetőségünk, elfogadhatóságunk érzését ássák alá bennünk. Alapvető struktúrák épülését rombolják a személyiségben, amellyel gátolják a helyes önértékelés, önbecsülés, önbizalom és a boldogságra való képesség kialakulását, amelyek döntően befolyásolják felnőttkorban, hogy hogyan tudunk érvényesülni és érdek érvényesíteni, kapcsolatot teremteni, párkapcsolatban működni és gyermeket nevelni.

A gyermek- és fiatal felnőttkorban ért sérülések azok a sebek, amelyek egyfajta "anyasebként" tovább adódnak... legalábbis, ha nem szánunk elég időt arra, hogy felfedjük ezeket, megértsük, gondosan kitisztogassuk, kezeljük és begyógyítsuk őket. - mert, hogy tudatos felnőtté válásunk erről is szól: nem mutogatni senkire, hogy ki milyen sebeket ejtett rajtunk és mi minek a következménye személyiségünkben vagy viselkedésünkben, hanem felelősséget vállalunk önmagunkért és gyermekeinkért azáltal, hogy tudatosítjuk ezeket, merünk szembenézni a fájdalmakkal, megmerítkezni bennük és tanulni, épülni, fejlődni általuk. 

Egy nőnek nagy felelőssége van abban, hogy a családja, vagy anyja által ejtett sebeit, ráhagyományozott mintáival együtt feltérképezze, megértse, gyógyítsa, hiszen elsősorban a nő a generációk közötti minták tovább örökítője. A nő önmaga gyógyítása által a múlt sebeit is gyógyítja, de egyúttal azokat is akik utána következnek. Ha már képesek vagyunk felmérni sérüléseink okait, miértjeit és mértékeit lehetőséget adunk magunknak arra, hogy önmagunk számára pótoljuk hiányainkat. A hangsúly itt azon van, hogy a magunk számára! Nem várható el, hogy más, kívülről oldja meg lelki gondjainkat. Sem párkapcsolatunk, sem gyermekeink nem terhelhetőek azzal, hogy tőlük reméljük a bennünk örvénylő hiányok pótlását. 

A kismamaság és az anyaságba való belehelyezkedés erősen megprovokálja egy nő anyasebeit. Az a fajta regresszió, ami ilyenkor beindulhat egy nőben, képes túlzottan is befolyásolni anyai működését, hiszen anyai mintáinkat keressük ilyenkor, s leginkább anyánk támogatását. Ha nem vagyunk tudatosak sebeink, hiányaink, sérüléseink úgy befolyásolhatnak, hogy beleesünk ugyanazokba a sémákba és hibákba, amelyeket gyermekként mi magunk megtapasztaltunk, ha tudatosak vagyunk sebeink felől, akkor úgy, hogy görcsösen próbáljuk túlkompenzálni azokat. Egyik sem helyes irány, hiszen a gyermekünk felé fordulásunk valójában így önmagunk gyermeki énjének egyensúlyba hozására tett kísérlet ahelyett, hogy tetteink és cselekedeteink, szeretetünk és gondoskodásunk gyermekünk valódi igényei és szükségleteinek irányába mutatna. 

Ideális volna, ha azokat az elkerülhetetlen anyasebeket, amelyeket hordozunk, még anyává válásunk előtt képesek lennénk felfedni magunk előtt. De sok minden akkor tudatosul és válik megérthetővé, amikor gyermekünk fejlődésével, személyiségének építkezésével együtt haladva a magunk fejlődési stációi is láthatóvá válnak. 


Mit tehetünk ilyenkor?

Volt egy számomra nagyon fontos gondolat, mikor még a szülésre készülődve a párommal egy vajúdástámogatási programon voltunk: "amíg valaki az anyja gyereke, addig nem lehet a gyereke anyja". Ez persze nem azt jelenti, hogy ha gyermeket hozunk a világra, akkor fordítsunk hátat anyánknak, hiszen éppen ilyenkor van rá a legnagyobb szükségünk. Inkább utal számomra arra, hogy legkésőbb anyává válásunk idején kénytelenek vagyunk végérvényesen felnőni. Innentől kezdve fontos feladat, hogy a bennünk anyánk szeretetéért, gondoskodásáért, figyelméért, megértéséért sirdogáló gyerek ne kényszerítsen bennünket olyan működésekre, amelyeket már ideje meghaladnunk. Az anyánkkal szembeni megfelelési kényszer, vagy a fentebb leírt, különböző módokon programokat generált érzelmeknek nem lehet többé mozgató erejük. 

Mikor anyává válunk, nem csak gyermekünk anyái leszünk, hanem kicsit önmagunké is. De fontos, hogy a két irány ne keveredjen össze. Nem gyermekünkön keresztül kell gyógyítani önmagunkat. Ezzel egyidőben mégis megtehetjük, hogy felmért, megismert és megértett szükségleteinket a magunk számára kezdjük el pótolni, ami pedig pótolhatatlan azt vagy el kell engedni, vagy felül kell emelkedni rajta. Ez persze folyamatos jelenlétet, önmegfigyelést, tudatosságot igényel és következetes belső munkát, amely segítséget ad abban, hogy képesek legyünk rálátni működéseinkre és tetteink, gyermekünkhöz való viszonyulásunk, szükségeleteihez és igényeihez való hozzáállásunk ösztönös anyai motivációink mögött meghúzódó mozgatóinkra. De az erőfeszítés megéri. 

Bár nagy valószínűséggel mi magunk is hozunk majd létre anyasebeket, talán más minőségű és más mélységű sebeket ejtünk. A nők generációk sérüléseit hordozzák és örökítik. Tudatossággal azonban mind inkább tehetünk azért, hogy lélekben egyre egészségesebb nemzedéket hagyjunk magunk után, akik egészségesebb lelkülettel, kiegyensúlyozottabb érzelmi háttérrel maguk is gyógyultabb utódokat nevelnek majd. Még akkor is, ha a nevelés csupán csak részben befolyásolja, hogy gyermekünk végül milyen emberré válik, hiszen beleszól majd a szabad akarat, a környezet egyéb hatásai, barátai, nevelői, tanárai, ha lesznek mesterei... Anyai felelősségünk ezzel együtt is van, hiszen amit tovább adunk nem csak gyermekeinkre hat, hanem közvetett módon unkáinkra, dédunokáinkra, ükunokáinkra, s mind az őket követőkre is...

Szerző: Regősvölgyi Regina







Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető: 


MentésMentés
Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése