2016. december 16., péntek

Híd az örökkévalóságon át

...Úgy látom magunkat, mint akik elakadtak egy véget nem érő bevezető részben. Kezdetben minden élvezetes volt, a gyönyörűség maga. Egy kapcsolatnak ez a része az, amikor az ember a legjobb formájában mutatkozik meg: szellemes, elragadó, izgatott és izgató, érdeklődő és érdekes. Ekkor oldott vagy és szeretetre méltó, mert még nem mozgósítod a védelmi rendszeredet, s ezért a partnered meleg, érző emberi lényt ölelhet benned, nem pedig egy óriási kaktuszt. Ez a kölcsönös örömök ideje. Nem csoda, hogy annyira kedveled a kezdeteket, hogy az életed mindenáron örökös újrakezdések láncolatává szeretnéd tenni.
 
A kezdtek azonban nem nyújthatók el az örökkévalóságig; nem lehet folyton visszamenni a kályhához. Az indulás után el kell jutni valahova, fejlődni kell – különben beáll az unalom, s azzal vége is mindennek. Csak unalmat ne – mondod te, s azonnal odébbállsz, változatosságot keresel más embereket, más helyeket, hogy azután úgy térhess vissza egy kapcsolathoz, mintha az új lenne, mintha mindig újra lehetne kezdeni.
 
Mi fejlődés helyett újra meg újra elölről kezdünk mindent. Időnként szükségszerű, üzlet diktálta távollétek választanak el bennünket, amelyek keményen megviselnek két olyan embert, aki annyira közel állnak egymáshoz, mint mi. Néhányszor azért váltunk külön, mert te úgy vélted, olyan helyzeteket kell teremtened, amelyekben folytonosan újjáteremtheted az annyira vágyott újdonság élményét.
 
Nyilvánvaló, hogy a zenei középrész, a kidolgozás, nem kedvedre való. Hiszen ebben fedezhetnéd fel, hogy csupa olyan elvvel vetted magad körül, amelyekről óhatatlanuk kiderül, hogy egyszerűen használhatatlanok, akármennyi szellemi energiát és alkotóerőt ölsz is beléjük. Vagy még ennél is rosszabbra jönnél rá: hogy belekezdtél valami nagyszerűbe, mondjuk egy szimfóniába, de a részleteit ki kell dolgozni: mélységet kell neki adni, a különálló részeket gondosan össze kell illeszteni, úgy, hogy egymást is gazdagítsák, többek legyenek, mint külön-külön voltak. Ha a könyvírással akarnék párhuzamot vonni, azt is mondhatnám, hogy ez az a pillanat, amikor az ötletet meg kell írni, művé kell formálni, vagy elvetni mint alkalmatlant.
 
Mi ketten bizonnyal messzebbre jutottunk együtt, mint az valaha is a szándékodban állt. Szerintem azonban hamar megálltunk ezen az úton; nem tettük meg az ésszerűen kínálkozó és még többet ígérő lépéseket. A kezdetek után i elmélyülés és kiteljesedés helyett mindig leragadtunk valahol a kezdeteknél. Rá kellett jönnöm, hogy ha éveket töltenénk is együtt, akkor is csak próbálkoznánk, és soha nem élhetnénk a szellemi fejlődésünk teljes lehetőségével, ami bámulatosan hasonló érdeklődésünkből adódik, mert az együttlétünkből hiányzik a zavartalan folytonosság. Tehát, hiába becsüljük saját lelki fejlődésünket olyan sokra – így soha nem fogunk eljutni a kiteljesedésig, pedig meg tudnánk tenni.
 
Mindkettőnk előtt ott lebeg valami eljövendő gyönyörűség víziója. Mégsem válthatjuk valóra ezt a vágyképet. Én védelemből magad elé emelt falaid előtt rostokolok, te pedig egyre többet és többet húzol fel belőlük magad köré. Hiába vágyakozom arra, hogy még gazdagabban és teljesebben élhessünk; amíg együtt vagyunk, te mindig meg fogod találni a módját, hogy akadályokat gördíts az utunkba. Mindketten csalódottak vagyunk: te szeretnél még hátrébb húzódni tőlem, de nem megy, én pedig nem tudok előre haladni; így állandó harcban, felhőkkel és árnyakkal teli légkörben töltjük azt a kevés időnket, amelyet számunkra engedélyezel.
 
Gyakran okozol nekem – így vagy úgy – fájdalmat azzal, hogy megállás nélkül – változatos módokon, olykor kegyetlenül – érezteted az ellenállásodat velem szemben. Úgy szegülsz szembe velem és a kettőnk között gyönyörűségesen formálódó valamivel, mintha szörnyeteget látnál bennünk.
 
Az együtt töltött időkről naplót vezetek. Most nagyon alaposan végigolvastam. Elszomorodtam, sőt meg is döbbentem, de mindenképpen hasznos volt, hogy szembenéztem a valósággal. Július első napjai és a rákövetkező ötven nap volt az egyetlen igazán boldog időszak a kapcsolatunkban. Az volt a kezdet, és az valóban csodaszépen alakult. Azután hirtelen-vadul, számomra érthetetlenül többször is elváltunk időről időre, és amikor visszatértél, tőlem való húzódozásaidból ugyanezt a vad védekező elutasítást éreztem ki.
 
Az is boldogtalan állapot, ha elmész, és ezért nem vagyunk együtt; de az is, hogy ha itt vagy, mégis mintha valahol másutt járnál. Lassan bőgőmasina lesz belőlem, mert muszáj sírnom; minta a sajnálattal válthatnám meg a kedvességet. Pedig tudom, hogy még nem süllyedtem odáig, hogy sajnálatra szoruljak.
 
Amikor azt mondtad, hogy nem halaszthatod el a randevút, és nem segíthetsz nekem aznap, mert úgy vélted, hogy „nem szereted az ilyesmit”, akkor rájöttem az igazságra. Mintha lavina zúdult volna a fejemre. Én képes vagyok kendőzetlenül szembe nézni a valósággal, de ezt nem lehet sokáig bírni. Bármennyire szeretném is, ez így nem mehet tovább. Töbet nem tudok elviselni.
 
Remélem, hogy amit mondok, nem az egyezségünk felrúgásának tekinted, hanem inkább az általad kezdeményezett sok-sok lezárás, befejezés folytatásaként. Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ennek így kell lennie. Be kell ismernem, felsültem azzal az igyekezetemmel, hogy megértessem veled, milyen öröm valakihez tartozni.
 
Richard, szívbéli barátom, mindezt halkan, gyengéden és szeretettel mondom neked. Ezek valóságos érzések, nem lepleznek semmiféle rejtett haragot! Nem vádollak, nem hibáztatlak, nem hárítok rád semmit. Csak szeretném megérteni, ami történt, és véget vetni a fájdalomnak. Csak azt mondom el, amire önmagam ellenére rá kellett ébrednem: te meg én soha nem jutunk el a fejlődés szakaszába, még kevésbé a nagyszerű végkifejletig: egy kiteljesedett kapcsolat csúcsáig.
 
Hja valaha is éreztem olyat, hogy rátaláltam valamire, aminek a kedvéért érdemes korábbi korlátaimat, beidegződéseimet áthágni, és elmenni a végsőkig, akkor ezt a kettőnk kapcsolatában éreztem. Úgy vétem, nem kell szégyenkeznem amiatt, hogy talán túlságosan sokáig arra törekedtem, hogy megmentsem ezt a kapcsolatot. Inkább büszke vagyok magamra; írra, hogy felismertem, micsoda ritka, csodás lehetőség állt előttünk, amíg valóban fennállt, és a szó legtisztább és legnemesebb értelmében mindent beleadtam, hogy el ne veszítsük ezt a lehetőséget.
 
Ez vigasztal most. Mert a kapcsolatuk lezárásának ebben a szörnyű pillanatában becsülettel mondhatom, hogy most már semmilyen módot nem látok arra, hogy belépjünk abba a csodaszép jövőbe, amely hajdanán előttünk állt.
 
A fájdalom ellenére is boldog vagyok, hogy megismerhettelek, és egyáltalán nem mindennapi perceket tölthettem veled. Soha nem fogom elfelejteni ezt az időt. Sokat fejlődtem melletted, tanultam tőled, és tudom, hogy én is jó hatással voltam rád. Mindketten jobb emberek lettün azáltal, hogy összehozott bennünket a sors.
 
Talán nem a legjobbkor, de eszembe jutott még egy sakk-hasonlat. A sakk olyan játék, amelyben a kezdetkor, a kibontakozás pillanatában mindenki számára világos a cél: egy olyan középjáték, amely megindul és kiélesedik a harc, amelyben mindkét fél áldozatokat szenved, és mindkét fél erői megfogyatkoznak; majd a végjáték, amelyben az egyik fél capdába ejti és harcképtelenné teszi a másikat.
 
Szerintem te úgy fogod fel az életet, mint egy parti sakkot, én pedig úgy látom, mintha szonáta lenne. Amiatt, hogy másként gondolkozunk, a király is meg a királynő is áldozatul esik, és a muzsika elhal.
 
A barátod vagyok most is, és tudom, hogy te is a barátom vagy. Gyengéd, mély szeretettel és igazi tisztelettel teli szívvel küldöm el neked ezt a levelet, s tudhatod, hogy valóban így érzek. Ugyanakkor határtalanul szomorú is vagyok, hogy a mi ígéretes, ritka szép, csodálatos lehetőségünk beteljesítetlen maradt.
 
Leslie 
 
Részlet Richard Bach könyvéből




Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető:

Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése