2016. december 26., hétfő

Megfázás és influenzás bántalmak - lelki okok


A nátha mindig krízishelyzetekben lép fel, amikor is elegünk van valamiből (németül: die Nase voll hat – tele van az orrunk, illetve über etwas verschnupft ist – bosszankodunk). A „krízishelyzet” fogalma talán fellengzős egy kissé, hiszen itt nem az élet döntő válságairól van szó, azok a jelentőségüknek megfelelő tünetekben fejeződnek ki. A „krízisszituáción” azokat a gyakori, nem szenzációs, ám a psziché számára mégis fontos mindennapi helyzeteket értjük, amelyek túlterheltségérzést keltenek bennünk, s amikor legitim okot keresünk arra, hogy kissé visszahúzódhassunk, a helyzet ugyanis túl sokat követel tőlünk. Mivel pillanatnyilag nem vagyunk hajlandók bevallani magunknak „kis”, „mindennapi” szituációnk kihívását s ezzel kapcsolatos menekülésvágyunkat, a konfliktus szomatizálódik, testünk éli ki azt, hogy egy időre elegünk van. Célunkat azonban ezen a (tudattalan) úton is elértük, sőt azzal az előnnyel, hogy helyzetünk iránt mindenki a legmesszebbmenőkig megértő, amire nagyobb konfliktusok feldolgozása során aligha számíthatnánk. Megfázásunk lehetővé teszi számunkra, hogy a megterhelő helyzetből egy időre kivonjuk magunkat, s inkább saját magunk felé forduljunk. Érzékenységünket tehát a test szintjén teljességgel kiélhetjük.
Fáj a fejünk (ilyen körülmények között senki se várhatja tőlünk, hogy problémáinkkal tudatosan szembesüljünk!), könnyezik a szemünk, mindenünk sebes, érzékeny. Általános érzékenységünk odáig fajulhat, hogy még a hajunkat is hurutosnak érezzük. Senki sem közelíthet hozzánk, senki sem érinthet meg bennünket. Eldugul az orrunk, s ez minden kommunikációt lehetetlenné tesz. Azzal a fenyegetéssel tartunk távol magunktól mindenkit, hogy „ne gyere közel, meg vagyok fázva!”. Elhárító magatartásunkat csak alátámasztjuk tüsszögéseinkkel, amivel kilégzésünket meglehetősen agresszív elhárító fegyverré alakítjuk át.
Kaparós torkunk a beszédet mint kommunikációs eszközt a minimumra csökkenti, vitákra, szembesülésekre semmi esetre sem vagyunk alkalmasak. Az ugató köhögés fenyegető hangjai igen kifejezően jelzik; kommunikációs kedvünk legfeljebb arra korlátozódik, hogy valakire ráugassunk.
Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy az elhárításnak ezen a fokán mandulánk, amely testünk egyik legfontosabb védőszerve, szintén teljes gőzzel dolgozik. Úgy megduzzad, hogy már nem vagyunk képesek mindent lenyelni. Olyan állapot ez, amely arra az önkritikus kérdésre bátoríthatná a pácienst, hogy tulajdonképpen mi is az, amit nem akar lenyelni ezentúl. A nyelés ugyebár a befogadás, az akceptálás aktusa. Csakhogy most éppen ezt nem akarjuk. A megfázás minden szinten ezt mutatja. Azáltal, hogy végtagjaink fájnak, hogy az influenzás levertség következtében minden mozgás lebénul, s hogy néha vállunk is fáj, szinte érezhetővé válik a probléma súlya, amely vállunkat nyomja, s amelyet nem akarunk cipelni.
E problémánk jó részétől gennyes váladék formájában próbálunk megszabadulni, s mennél inkább sikerül ez, annál jobban megkönnyebbülünk. Oldódnia kell annak a sűrű váladéknak, amely eleinte mindent eldugaszolt, minden folyamatot és kommunikációt megszakított, folyékonnyá kell válnia, hogy a folyamatok, a mozgás megindulhasson. Így végül minden megfázás mozgásba hoz valamit, s fejlődésünkben egy kis előrelépést jelent. A természetes gyógymód joggal lát a megfázásban egy igen egészséges tisztulási folyamatot, amely során a betegség mérgező anyagokat mos ki a testből – pszichikai szinten a mérgező anyagoknak a problémák felelnek meg, amelyek analóg módon felhígulnak, kiválasztódnak. A krízisből test és lélek egyaránt megerősödve kerül ki – egészen a következő alkalomig, amikor is ismét elegünk lesz...
 
Thorwald Dehlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez



Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető:

Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése