2016. december 16., péntek

Miért nem tudunk elszakadni egymástól?



Kedves Viki! 
Szeretném megosztani veled egy tapasztalásomat, ami nekem megmagyaráz sok mindent az eddigi életemből. Tavaly februárban szövődött szerelem köztem és egy férfi között. Van köztünk egy hatlamas korkülönbség, én vagyok jóval idősebb, de ez igazából nem zavar bennünket. Viszont rettentően sokat küzdünk a felvállalással. Az érzelmeink egymás előtti felvállalásával. Én a nyáron kimondtam, felvállaltam, ő is, de pár nap múlva visszaszívta. Ő nagyon nehezen enged közel magához bárkit is. Engem nagyon közel engedett, de megrémült tőle, h teljesen fel kell magát adnia, és nagyon ragaszkodik az egójához. Azóta is itt van körülöttem, semmilyen praktika nem tudja eltávolítani tőlem, pedig mindenfélével próbálkozik. Most munkakapcsolatban vagyunk, ő kényszerített bele bennünket ebbe. A munka egyáltalán nem halad, messziről látszik, h ez óriási álca. Közben ő 4 hónapja belement egy kapcsolatba, a lány 200 km-re tanul, 2 hetente találkoznak. Gondolta, majd ez a kapcsolat eltávolítja tőlem, de nem, sőt egyre jobban ragaszkodik hozzám, és egyre jobban érzi, h meg kellene adnia magát végre. A héten volt egy kritikus pont, és azóta ő mégjobban menekül, ennyire nem volt még távolságtartó velem, már bunkó módon viselkedik, a legalapvetőbb emberi illemszabályokat nem tartja be. Elfogyott a türelmem, tarthatatlannak éreztem ezt a viszonyt, már kis híján rámentem én is. Sokat tanultunk egymás mellett a férfi-nő kapcsolatról, folyamatosan oldottuk fel a blokkjainkat, én kiegyensúlyozott is lettem, de most én is visszaestem. Már ott tartottam, h megmondom neki, ne találkozzunk soha többet. Sokszor eszembe jutott ez az egy év alatt, de mindig tudtam, h nem szabad megtenni, mert van vmi, aminek még ki kell derülnie. És mindig ezek a hullámvölgyek, ez a robbanás előtti állapot vezetett el egy nagy felismerésre. Ahogy most is. Megcsináltam a lélektárs meditációt. Már elvágtam így a visszahúzó kötelékeket az apámmal és a férjemmel, velük jobb is lett a kapcsolatom, legalább is én tudom kezelni, persze ők is változtak vmennyit. És persze h kijött az oldásban, h ez a férfi összekötötte kötéllel a csuklóimat és még szorosan fogta is a csomót. Fájt, annyira éreztem. Érdekes volt, mert az alakja átváltozott egy idős férfi alakjává, aki szigorú volt, mogorva, kemény, meggyötört arcú, mindenhova magával cipelt, vonszolt maga után a kötélen, csak ez volt az elfoglaltsága az életében, ehhez görcsösen ragaszkodott, teljesen el is szigetelődtünk az emberektől, és az arcára már rá volt égve ez az eszelősség. Én fiatal lány voltam, ő meg idősebb férfi. Én nagyon megalázott voltam, a testtartásom is olyan volt, lehajtottam a fejemet. Ez a jelenet kb. 100-150 évvel ezelőtt játszódott vhol Angliában, ködös, nyirkos időben dombok között. Visszamentem előző éltünkbe?! Könnyen lehet. És ez sok mindent megmagyaráz. Mindig is azt éreztem, h mi már találkoztunk, az érintése, a pillantása ismerős volt. Mindig úgy jelent meg az álmaimban meg a meditációkban, h ő az idősebb és én a fiatalabb. Tavaly nyár elején elkezdett kislánynak hívni. És érdekes, mert én imádom a 19. század második felének angol regényeit, és ha ilyen filmet látok, elég fura érzésem van, mintha tényleg jártam volna ott, de mindig volt vmi hátborzongató érzésem. Az oldásban végül egyszercsak megerősödtem, felegyenesedtem, és megkértem, h vegye le rólam a kötelet, bízzon benne, h nem hagyom el, megtette, én elégettem. Érdekes ez is, mert a nyáron valóságban, amikor bevallottuk egymásnak az érzéseinket, ő úgy fogalmazott, h „Örülök, h nem dobtál el magadtól.” Ezután vissza kell adni annak ezt az embert, akihez tartozik. Ő újra az a fiatal férfi lett, aki most a valóságban, megjelent mellette a barátnő, de csak ténferegtek egymás mellett, közel se mentek, egymáshoz se értek. Hatott rám a kötelék megsemmisítése, most sokkal jobban vagyok. Ezt nem úgy értelmezem, h le kell mondanunk egymásról. Hanem ilyen formában nem működhet ez a kapcsolat, ezt szakítottuk el. Most mintha végre kiderült volna, h miért is viselkedünk így egymással. Ő nem hiszi el, h szerethető, csak úgy tudja megtartani azt az embert, akit szeret, h birtokolja, magához kötözi és cipeli magával mindenhova, persze ő nem adja bele magát a kapcsolatba. Én pedig függök. Mindig is így volt az életemben. És mindig meg tudtam magyarázni, h jól van ez így, mindig a másik felet néztem, és felmentettem a korlátai miatt. Szegény, nem tehet róla, és én nem hagyhatom el, mert akkor ki maradna neki. A nagymamámmal, az anyámmal, az apámmal, a férjemmel és most vele is ezt tettem. És mindig olyan embereket választottam magam mellé, akiknek a szeretet kimutatásával volt problémájuk, mert már elveszítettek vkit, és akkor inkább óvták magukat attól, h ez még egyszer megtörténjen. De most jó, h ez kiderült. Jobban vagyok. Most úgy érzem, h azt kell tennem, h háttérbe vonulok. Mindenkitől. Érezniük kell, h így nem viselkedhetnek velem, de magukkal sem. Nem ugrom azonnal, sőt még ott sem vagyok magamtól, csak akkor ha nekik szükségük van rám. De azt ki kell nyilvánítani. Nem cirkuszolok, nem teszem szóvá, csak egyszerűen megvárom, míg ők jelentkeznek. Úgysem tudok mit kezdeni velük most. És ne csak én erőlködjek. Muszáj lenne leküzdeni ezt a korlátjukat, és ezt csak egyedül lehet.
Nagy ölelés: Barbara




Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése