Üzenet egy elhúnyt nagymamától

Bejegyezte: –



Kedves Viki!

Már nagyon rég szerettem volna írni Neked, de mivel nem vagyok egy tehetség, mindmáig halogattam. Szeretném megköszönni, hogy létrehoztad a blogodat, és ezáltal részese vagy az életemnek, mivel találkozni Veled személyesen nem tudok, ugyanis én Erdélyben élek, bár nagyon vágyom rá és ez minden álmom.Én hiszek benne, hogy ez valóra is válik egyszer. Öröm és boldogság tölt el soraidat olvasva, talán ez az egyetlen dolog ami megnyugvást hoz számomra, köszönöm, hogy létezel és köszönöm, hogy a nehéz perceimben mindig a teljes érzelmi csőd széléről rántasz vissza ezekkel a sorokkal. Szeretnék én is olyanná válni mint Te vagy, emberek ezrein segíteni, ez a legcsodálatosabb dolog ami létezik ezen a földön. Még nem tudom miképp kezdjek hozzá, nálunk fele túlságosan beszűkült látókörüek az emberek, talán máglyára ítélnének emiatt.  Egy szó mint száz, a példaképem vagy! Csodálom a munkádat és a kitartásodat!
És ha már rászántam magam az írásra, akkor szeretnék elmesélni egy történetet, ami velem történt, talán majd egyszer megjelenteted a blogodon, az a személy akiről szól ez a történet, igazán megérdemli, hogy elmesélhessem a világ előtt mennyire szeretem, ugyanis ő az én nagymamám, aki már, (meg vagyok róla győződve) az angyalok közt él, hisz nagyon jó ember volt.
A nagymamámmal, aki nem is volt az igazi nagymamám,( nevelőapám edesanyja) nem volt túlságosan bensőséges a viszonyunk, tiszteltük - soha nem bántottuk egymást, de ennyi... valami hiányzott mégis , talán azért mert nagyon különböztünk egymástól, teljesen más volt a gondolkodásunk. Ő egyszerű,becsületes parasztasszony volt, én viszont városon nőttem fel, karierről álmodtam, ő mezőgazdasággal foglalkozott.
2004 nyarán megbetegedett, kórházba került, tüdőbetegséget állapított meg nála az orvos, nagyon megdöbbentünk az egész család, hisz egészséges életmódot élt, nem dohányzott, nem ivott, a táplálkozásra is odafigyelt, csakis azt fogyasztotta, amit saját kezűleg megtermelt. Én akkoriban külföldre készülődtem dolgozni, mivel itthon nem túl ragyogó a helyzet mai napig sem és elmenetelem előtt meglátogattam a kórházban. Nagyon megörült nekem, az az öröm ami a szemében ragyogott még mai napig olyan elevenen él az emlékezetemben mintha csak ma történt volna. Most, ahogy írom ezeket a sorokat, könnyek gyűlnek a szemembe, csak később értettem meg, mit jelentett számomra és mennyire hiányzik. Bucsuzóul ellátott mindenféle jótanácssal, ahogy ez egy nagymamához illik, és mégegyszer megölelt.... utoljára. Elmenetelem után két héttel értesített anyukám, hogy sajnos rossz diagnózist állítottak fel nála, és ami még ennél is rosszabb , rákos, utolsó stádiumban. 2 hónap múlva meghalt, már csak a temetésére tudtam hazajönni, nem láthattam többé élve.
Rövid időre rá, a temetést követően, megjelent álmomban, mosolygott és megfogta a kezem, azt mondta „Van egy pár arany fülbevalóm a szekrényben, legyen a tied” Azzal szertefoszlott az álom, soha többé nem láttam. Másnap vidáman ébredtem, hogy láthattam, ha csupán pár röpke pillanatra is. És mivel egész nap az álmom foglalkoztatott, estefele rákérdeztem a fülbevaló létezéséről nevelőapámtól. Ő azt válaszolta, hogy nem tud róla, tudomása szerint a nagyanyám soha nem hordott ékszert, nem hiszi hogy lenne ilyesmi. Ezzel el is hessegettem magamtól a gondolatot, hosszú évekig feledésbe merült teljesen. Vagyis jobban mondva 6 évig. 2010 agusztusában megbetegedett a nagyapám is, már haldoklott mikor általános nagytakrítást végeztünk a háznál és az udvaron. Ez így illik, ugyanis nálunkfele faluhelyt a halottat háznál ravatolozzák fel. Épp a nappaliban próbáltam rendet rakni egyik szekrényben és mivel én alacsony vagyok, a felső polc pedig túl magasan volt, hát székre álltam. Egy összegyűrt szalvéta akadt a kezembe, amit a szemetesbe irányítottam azonmódulag, ami ott állt mellettem, mikor hirtelen valami keménységet észleltem a szalvétában. Mikor kigöngyöltem, ott volt előttem a fülbevaló!!!!!!!!!!!! Elszédültem, remegtem, majdnem leestem a székről. Nevelőapám holtsápadtan talált rám, szólni sem tudtam, csak annyit hogy „a fülbevaló” és mutattam neki. Ő sem tudott megszólalni, eleredtek a könnyei. Lassan visszatért belém az élet és mosolyogva álltam a tükör előtt , felpróbálva új ajándékomat,amit nagymamám rám hagyott rám halála után. Mai napig hordom, amolyan amuletté vált számomra, szerencsétlennek érzem magam ha nem viselem.
Köszönöm nagymamám az ajándékot! Áldott legyen az élete ott ahol most van és áldott legyen a Te életed is Viki, Te földreszállt angyal !

Izabella

Megjegyzések

Megjegyzés küldése