Te hiszed, hogy vigyáznak Rád?


Isten!

Én így hívom őt, akiben hiszek.

Nekem teljesen mindegy, hogy te hogyan nevezed azt a személyt, lényt, energiát vagy legyen bármi az, amiben hiszel. Egy a lényeg, van valami vagy valaki, aki erőt ad neked is.

Megszületünk, történnek velünk dolgok, amikre emlékszünk, és vannak olyanok amik mélyen szunnyadnak valahol a lelkünkben, de bennünk van minden. Hit, elég bonyolult dolog ez. Vagy mégsem? Születésünk után kialakul bennünk egy rendszer, hogy hogyan reagálunk dolgokra, hogyan oldjuk meg a problémáinkat, hogyan éljük meg az emberi kapcsolatainkat, hogyan éljük az életünket. Ez afféle viselkedés, amit magunkévá teszünk, belénk ég olyannyira, hogy csak ezt ismerjük már, nem létezik más számunkra. Az egész életünk arról szól, hogy amikor látjuk, hogy becsukódik mögöttünk egy ajtó, magunk előtt látjuk, hogy kinyílik egy másik. Ezen az ajtón azt a feliratot látjuk, hogy TOLD. És mi toljuk…. Milliószor és milliószor megtörténik velünk, hogy becsukódik egy ajtó és rögtön kinyílik egy másik. De mi már tudjuk, csak tolni kell az ajtót és már bent is vagyunk az új „világunkban”. A jóban, ami biztonságos számunkra. Ez már annyira természetes nekünk, hogy teljesen biztosak vagyunk abban, hogy ez csak így működik. Automatikussá válunk, mint a robotok, vagy gépek: „bezár-tol”, és ennyi, rutinná válik. Vígan nyargalászunk az ajtók között. Egy nap látjuk, hogy bezárult egy ajtó, előre nézünk és látjuk az új ajtót, ez már megszokott számunkra tehát csak toljuk, nincs semmi újdonság ebben számunkra. De valami ujjat észlelünk, nem működik, nem nyílik az ajtó. Megpróbáljuk még egyszer, és még egyszer, nem nyílik. Egyre erősebben feszegetjük, dühbe gurulunk, és már rugdaljuk, ütjük, ahol érjük, de hatástalan, az ajtó nem nyílik. Hirtelen elönt minket a félelem, sikítunk, miközben erőszakkal próbáljuk feltépni az ajtót. Teljes kétségbeesés lesz úrrá rajtunk, de mindhiába, az ajtó nem nyílik. Rémleni kezd, hogy az ajtón volt egy felirat, ami annyi utasítást adott számunkra, hogy TOLD. Milliméterenként átvizsgáljuk az ajtót, de a felirat eltűnt, nincs sehol a segítő felirat. Az elménk kezd elborulni, kezd sötétedni körülöttünk a világ, de mi, mint egy őrjöngő állat, segítségért kiáltozva feszegetjük az ajtót. Nincs válasz a másik oldalról, senki nem nyitja ki nekünk, a túloldalon síri csend van. Mikor már minden erőnk elhagyott bennünket, teljesen beborít minket a sötét, tudatosul bennünk, hogy bezárták az ajtót előttünk. Földre zuhanunk. Összekuporodunk a sötétben és csak mozdulatlanul fekszünk. Nem bírunk másra gondolni, mint, hogy segítségre van szükségünk, de nem hall minket senki. Utolsó szalmaszálként abból próbálunk erőt meríteni, hogy elkezdünk Istenhez beszélni, könyörgünk, hogy segítsen rajtunk. Szüntelenül kérjük őt, hogy segítsen, miközben a könnyeink csak folynak és folynak, mint egy vízesés, aminek nincs se eleje se vége. Fáj minden, annyira fáj!!!! Csak arra tudunk gondolni, hogy mikor lesz már vége, és miért nem segít rajtunk Isten. Gyűlöljük őt, megvetjük és átkozzuk, mert elhagyott minket. Gyűlöljük minden erőnkkel. Őt hibáztatjuk mindenért. 
Igazságtalannak és rohadéknak kiáltjuk ki őt, mert nem segít rajtunk. Már teljesen elborult az elménk, és csak gyűlölet van bennünk. Nem hallunk mást csak a saját nyomorúságos gondolatainkat, amik teljesen megmérgeznek minket. Nem vesszük észre, hogy van mellettünk valaki a sötétben, végig itt volt velünk, csak nem látjuk. Pedig ott van, fogja a kezünket, és folyamatosan suttog a fülünkbe. Velünk együtt sír, a szíve szakad meg értünk, amikor látja a szenvedésünket. De Ő soha nem mond le rólunk, tovább suttogja a fülünkbe a szavakat:  Ne add fel kedves, tarts ki, próbáld meg máshogy kinyitni az ajtót. Hidd el, én itt vagyok veled, nem hagylak el soha, segítek, csak figyelj arra amit mondok neked.: Én hiszek benned, én tudom, hogy képes vagy rá, ne add fel, itt vagyok, nem vagy egyedül.

Van aki a földön marad, és többé nem megy az ajtó közelébe, sötétben éli le az életét. De van aki elcsendesedik, észrevétlenül csend lesz az elméjében, már nem hallja a bántó gondolatokat. Feláll és nekitámaszkodik az ajtó kilincsének, megcsúszik a keze, sajgó fájdalmat érez a könyökében, odakap, és az jut eszébe, hogy naaaa, más sem hiányzott nekem. Hirtelen észreveszi, hogy a kis sérülése eredménye az lett, hogy az ajtó kinyílott, BEFELÉ NYÍLOTT, nem kifelé. Végigfut rajta a gondolat, hogy te úr Isten, ez nem is volt zárva, csupán befelé nyitódott. Ez az ajtó végig nyitva volt előttem, senki nem zárta be. Mindössze annyi történt, hogy másképp kellett volna megpróbálnom kinyitni. Ennyi? Komolyan csak ennyi lett volna az egész? Ez valami vicc? Nem, nem vicc, nagyon is komoly. Csupán másképpen kellett volna próbálkozni, másképp kellett volna cselekedni. Arra gondolunk, hogy micsoda véletlen, hogy pont, amikor már minden reményünk elhagyott, amikor már semmi nem számított, akkor VÉLETLENÜL megcsúszott a kezünk és kinyílt az ajtó.

Valóban a VÉLETLEN műve volt az egész? Ennyin múlott az életünk, hogy utoljára még felálltunk és véletlenül megcsúszik a kezünk? Hmmm, nem tudni. Egyesek úgy nevezik ezt, hogy VÉLETLEN. Én úgy nevezem, hogy Isten. Mert Isten másik neve az, hogy VÉLETLEN. Így tud névtelen maradni. De Te továbbra is nevezd Őt, ahogy akarod :) .Ő mindig itt volt velünk, soha nem hagyott el minket, csak már annyira megszoktuk azt, hogy minden úgy van ahogy az szokott lenni, hogy megfelejtkeztünk Róla.





Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető: 



Kövess bennünket instagrammon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/

Megjegyzések