Megtanulni bízni a sorsban

Bejegyezte: –


 "Sziasztok!

Nem is tudom, hogy hol kezdjem.
Én írtam Tündér néven Johanna történetéről.
Történetem folytatódik, mint mindenki másé. Úgy érzem, ezeket a tapasztalásokat le kell írnom, mert nekem sok megvilágosodást hozott mások története. Kicsit össze-vissza lesz, de majd egybe ér a történet. 
Párommal a szüleinél laktunk, lakunk még most is.
Volt edzőm, (aki az egyik legjobb barátom, dietetikusom, és akit az ikerlelkemnek érzek) mikor még terhes voltam, és nem tudta, hogy mögötte állok, tett egy  megjegyzést a helyre, ahol dolgoztam. Ami a miénk volt, persze. Nagyon érzékenyen érintett, 2 hétig sírtam miatta. Párom ott, akkor értette meg, hogy több van közöttünk szimpla több éves barátságnál. Én akkor még nem sejtettem. 
Johanna születése után szép lassan elhíztam. Próbáltam elkezdeni az edzést, de a Párom nem díjazta. Valahogy mindig úgy alakította a dolgait, hogy pont ne tudjak részt venni az edzésen. Vagy a gyerekkel jött, hogy sír, hiányzom neki. Akkor egy enyhe térdsérülés után abba hagytam. 
De csak híztam tovább. És jöttek az anyja álltal a beszólások, lenézések. Egy idő után már nem mertem kimenni sehova, azt hittem, mindenki engem néz rossz szemmel. És sikerült felhíznom 90 kg fölé. 
Ahogy Johannát beadtam a bölcsibe, és elhatároztam, hogy most aztán neki látok az edzéseknek, kaptam egy verejtékmirigy gyulladást. El kellett halasztanom a kezdést. Egy hónapnyi kezelés után megint jelentkeztem, de most már AKARTAM is. 
És elkezdtük. Az a szabadságérzés, amit akkor éreztem, leírhatatlan. Edzőm pár hét után felajánlotta, hogyha ennyire elszánt vagyok, készít nekem egy diétás menüt. Kaptam a lehetőségen. 
Három hónap = minusz tíz kiló. 
Hihetetlen jó érzés volt. Mindenki gratulált, kivéve a párom, és családja. Idézem : majd ha egy év múlva is megtudod ezt tartani, akkor büszke leszek rád. Mondta a párom. Tőrdöfés! Annyira rosszul esett, hogy nem tudtam beszélni vele pár napig. 
Folytatódtak az edzések, egyre többet mentem egy héten,aminek meg is látszott az eredménye. A kezdeti dátumhoz egy évre meglett a mínusz húsz kiló! 
Na! Ott, akkor, amikor edzőm gratulàlt, ahogy gratulált, akkor tudatosult bennem, hogy valami itt van. Több, mint amire számítottam. 
Előtte is voltak hasonló dolgaink, de onnantól kezdve mintha megnyitották volna a csodák kapuját. Annyi azonosság jött felszínre, hogy csak kapkodtam a fejem. Ő az a típus, akit hagyni kell, hogy maga jöjjön rá dolgokra, különben csípőből elutasít minden magyarázatot, lehetőséget. Ami nekem már nyilvánvaló volt, neki csak egy-két hónap múlva lett az. Ezt onnan tudom, hogy olyankor mindig leírta. Mások előtt soha nem beszéltünk semmi fontosabb dologról. Valahogy nem éreztük ennek fontosságát. Viszont ha ketten voltunk, még olyan dolgokról is simán tudtunk beszélgetni, ami max két legjobb barátnő, vagy barát említ meg egymásnak. Az érintések, ha csak pillanatnyi volt is, de létfontosságú lett mindkettőnk számára. 
Közben párommal a sok lenézésnek, alázásnak hála, kezdtünk eltávolodni egymástól.
És elkezdtem megint oldásra járni Vikihez. Onnantól felgyorsultak még jobban az események. Nekem mintha sorba nyitogatták volna fel a szemem. Ez is a helyére kattant, az is kitisztult. Elkezdtem kiállni magamért.
És jött a 60 napos karmaoldás. Minden felborult. Olyan pofonokat kaptam, hogy azt hittem nem fogok tudni felállni. De a lányom miatt menni kellett tovább.
A párommal teljesen megromlott a kapcsolatom, csak a gyerek és az üzlet volt a közös téma.
Az ikrem pedig elkezdett bezárkózni. Nem beszélgettünk, csak ha neki volt kedve. Ha kérdeztem, mindig valami ürüggyel lerázott. A tekintete viszont mindig elárulta, azt nem tudta eltitkolni.
A párom anyjától születésnapomra megkaptam, hogy én itt, a házukban csak egy utolsó megtűrt senki vagyok, ezt jól jegyezzem meg. Persze, párom most sem állt ki mellettem. Mindig csak annyit mondott, hogy ne a gyerek előtt.
Jöttek még sorban a dolgok, már mindenki a környezetemben azt mondta, hogy ne tűrjem, költöznék, mert ez már durva. Fizetést nem kaptam akkor már fél éve, ha valahova akartam menni, mindig kérnem kellett, de többet akkor sem kaptam, mint amennyibe a kiszemelt dolog került. Volt, hogy a gyerek perselyéből szedtem ki az aprót, hogy tudjak neki kiflit venni. Pedig üzletünk van, ami ha nem is a legjobban, de megy.
Elkezdtem munkát keresni. Akadt is, persze. De valami kifogás mindig volt. Gondoltam, majd úgyis jön, nem kapálózok. Belekényelmesedtem a helyzetembe. 
Következő hatalmas pofon. 
Az ikrem bejelentette, hogy elutazik egy kis időre. Addigra annyira bezárt előttem, hogy néha már köszönésre sem telt. A levegő sűrűbb halmazállapotú volt számára, mint az én jelenlétem. És akkor jött az a cikk, amibe a lelki társak legnagyobb tanításáról volt szó: az elengedésről. 
Az utolsó edzés után a búcsúzásnál, kaptam egy hatalmas nagy-nagy mindent elmondó ölelést, amit én szakítottam meg. Akkor valami hihetetlen érzésem volt. Ahogy ott álltunk, és Ő beszélt, én meg fogtam a derekát, mintha nem én lettem volna, és nem Ő, hanem Mi! Mintha én mondtam volna, ami kijött a száján, és Ő hagyta volna, hogy én simogassam a haját. De éreztem fordítva is, hogy simogat, és beszél hozzám. 
Rengeteget gondolkoztam ezen, hogy mi is lehetett ez. Még mindig nem tudom. Viszont Viki írta valahol, hogy Ő hogy jött rá, hogy valójában Ő nem tudta befogadni a szeretetet. Akkor értettem meg, hogy itt én voltam a ludas. Még mondott egy monológot, amiről kimondatlanul is tudtuk, hogy nem úgy lesz. 
És jött a párkapcsolati oldás, amiért kezet kell csókolom Neked, Viki! ️
Ott, a negyedik oldási feladat után, olyan szinten fejre állt minden, akkora pofonokat kaptam, hogy észhez tértem, azt hiszem.
Mindennek pont az ellenkezője jött össze, mint amit kívántam. 
Ikrem elutazott, majd bejelentette, hogy nem szándékozik visszatérni. Legalábbis a közeljövőben nem. Azóta nem áll szóba velem. Nem reagál semmire. Tudom, hogy el kell engednem, de piszok nehéz.
Mint kiderült, a párom végig máshogy mesélte el otthon a dolgokat, mint valójában történtek. Sunyi módon intézte a dolgait, persze nagy része már másnap tisztázódott előttem.
Egy hatalmas botrány kellett ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön. A szülei közölték velem, hogy takarodjak a gyerekkel együtt az éjszaka közepén. Persze a párom nekik adott igazat, akkor. Másnap reggel tisztázódott, hogy mi hogy lett elmesélve, és mi hogy volt valójában. Nem köszönte meg az apjának, amit kapott.
Most ott tartunk, hogy holnap kezdek külföldön dolgozni, megközelítőleg az az összeg lesz a fizum, amit arra a bizonyos csekkre kellett írni. Keresem az albérletet, ahova majd Johannával költözhetek, addig még itt vagyunk, de már külön.
Az ikremtől tegnap levélben elköszöntem, megköszöntem minden tanítását, minden jót kívántam neki. Persze semmi reakció, csak elolvasta. Innentől csak remélni tudom, hogy egyszer talán visszatér hozzám.
És csak bízni tudok, és hinni, hogy egyszer ebben az életben nekem is sikerül talpra állnom, és nem másoktól függővé vállnom.
Mindenkinek hatalmas kitartást és boldogságot kívánok! ️

Viki, Neked külön köszönet és hála a munkádért, és hogy vagy Nekünk! "

 Tündér (https://elozoeletek.blogspot.hu) 


Megjegyzések

Megjegyzés küldése