Drága Viki!
Sokat gondolkodtam, hogy írjak-e neked, hiszen annyi ember fordul hozzád, annyi életet érintesz meg, és talán az én történetem csak egy csepp a tengerben. De úgy érzem, hogy tartozom neked azzal, hogy elmondjam: megmentetted a lelkemet.
Már nem vagyok fiatal. Jártam az élet minden oldalán. Volt, hogy boldog voltam, és volt, hogy mély sötétségben éltem. Eltemettem a szüleimet. Elveszítettem a férjemet. A gyermekeim felnőttek, és saját életüket élik, ahogyan kell is. De én itt maradtam egy házban, amely egykor állandóan hangos volt, most pedig ijesztően csendes.
Sokáig azt hittem, hogy a valódi életem véget ért. Nincs már mit várni, nincs már mit remélni. Minden reggel felkeltem, megfőztem a kávémat, és azon gondolkodtam, miért iszom meg egyáltalán, ha nincs senki, akivel megoszthatnám. Az évek teltek, de én nem éltem. Csak léteztem.
Aztán egy napon, teljesen véletlenül, az interneten belefutottam egy bejegyzésbe tőled. Nem is értem, hogyan történt. Talán az univerzumnak volt egy terve velem. Csak egy meditációt akartam meghallgatni, kíváncsiságból.
Ahogy becsuktam a szemem, és hallgattalak, hirtelen nem az a megtört, magányos asszony voltam, akivé az évek formáltak. Újra az a fiatal lány voltam, aki tele volt álmokkal. Aki táncolt a nappaliban a kedvenc zenéjére. Aki hitt abban, hogy az élet egy ajándék. És rájöttem, hogy még mindig itt vagyok.
Aztán jött a gyászról és elengedésről szóló meditációd. Amikor azt hallottam, hogy „Szeretteink soha nem hagynak el minket, csak más formában vannak jelen”, először még dühös voltam. Hogyan lennének itt, ha már nem láthatom, nem érinthetem őket? De aztán engedtem a szavaidnak. Megengedtem, hogy az érzéseim felszínre jöjjenek. És akkor megtörtént. A meditáció közben újra ott voltam vele. Láttam őt. A férjemet. Azt a férfit, akit annyira szerettem, akinek elvesztésébe majdnem beleroppantam. És mosolygott rám. Nem volt szomorú, keserű, inkább békés. És éreztem, hogy még mindig itt van velem. Mindig is itt volt, csak én nem akartam látni.
Attól a naptól kezdve minden más lett. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem fokozatosan. Eleinte annyi történt, hogy egy reggel megittam a kávémat, és nem éreztem közben azt az ürességet. Aztán kimentem a kertbe, és észrevettem, milyen szépen nyílnak a virágok. Aztán egy nap meghallottam a régi kedvenc dalomat, és hirtelen azon kaptam magam, hogy dúdolom. Újra élni kezdtem.
Mert megtanítottál rá, hogy a szerelem nem ér véget a halállal. Hogy a boldogság nem a múlt egy elzárt fejezete. És hogy még mindig megérdemlem, hogy teljes szívvel éljek.
Most minden nap meditálok, az életem része lett. Már nem félek az éjszakától. Már nem félek a magánytól, mert tudom, hogy nem vagyok egyedül. A szeretteim itt vannak velem, és te is itt vagy velem.
Köszönet, hogy visszaadtad nekem önmagamat. Köszönöm, hogy megtanítottál újra szeretni az életet.
Mert most már tudom: még mindig van mit várni.
Öleléssel és végtelen hálával, Erzsi
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése