Szia Viki,
Remélem, nem zavarlak. Még mindig a hatása alatt vagyok annak, ami tegnap este történt, és egyszerűen muszáj leírnom neked, amíg ennyire elevenen él bennem. Megcsináltam azt a meditációt, amit ajánlottál. Tudod, hogy mindig is küzdöttem a türelmetlenséggel és a maximalizmusommal. Hogy mindent azonnal akarok, és ha valami nem sikerül tökéletesen elsőre, akkor mélységes kudarcnak élem meg, és legszívesebben bele se kezdenék. Sosem értettem, honnan jön ez a görcsös félelem attól, hogy hibázok, vagy hogy a tetteimnek beláthatatlan következménye lesz. Eddig. Ahogy elkezdtem a meditációt, és vezettél befelé, valami megváltozott. Amikor a ködös, ősi ligetbe értünk, az nem csak egy kép volt a fejemben. Éreztem a hűvös, nyirkos levegőt a bőrömön, az orromban a vizes moha és a vizes föld illatát. Láttam a hatalmas, kérges tölgyfát a tisztás közepén, és a körötte álló, szürke, energiától zümmögő köveket. Nem elképzeltem, Viki, hanem ott voltam. És akkor ott voltam én. Fiatal voltam, talán húszéves, a hajam vörösesbarna volt és hosszú, a ruhám egyszerű, durva szövésű vászon. A derekamon egy bőrtarsoly lógott, tele szárított növényekkel, és tudtam, ismertem mindegyiknek a nevét és a titkát. Éreztem a kezemben az erőt, egy bizsergető, meleg áramlást, és tudtam, hogy gyógyítani jöttem. De a tudás mellett ott volt a gőg is. Egy forró, szinte égető érzés a mellkasomban, hogy én jobban tudom. Okosabb, gyorsabb, tehetségesebb vagyok, mint a többiek. Láttam az idős főgyógyítót, a mesteremet. Hosszú, ősz haja volt, a szeme pedig olyan mély és nyugodt. A szeme bölcs volt, de én abban a pillanatban azt lassúságnak és gyengeségnek láttam. Amikor a törzsfőnök beteg kisfiához léptünk, tudtam, hogy a mesterem lassú, megfontolt gyógymódja működni fog, de hetekbe telik. Én pedig nem akartam várni. Belülről egy hang azt súgta: „Mutasd meg nekik! Mutasd meg, hogy te többre vagy képes! Gyógyítsd meg most!” És a legtisztább kép az éjszaka volt. Ahogy kiosontam a szent ligetbe, a hold ezüst fénnyel világított. Odaléptem ahhoz a ritka, bimbózó növényhez, amire vártak. Letérdeltem, és a kezeimet a növény fölé tettem. Láttam magam, ahogy az energiát a tenyeremben összpontosítva a növényre kényszerítem az akaratomat. A növény szinte felsikoltott, ahogy természetellenesen, egyetlen pillanat alatt kinyílt, a szirmai remegtek a hirtelen erőltetéstől. Leszakítottam a virágot, és a szívem tele volt diadalmas büszkeséggel. A gyógyítás maga gyors volt. A virágból készült főzet és az energiám egy pillanat alatt kiűzte a betegséget a kisfiúból. Másnap reggel mindenki engem ünnepelt. A hős voltam. De a meditációdban te tovább vezettél. Pár nappal későbbre. És akkor láttam meg az árát. A szent ligetben a növények sárgulni kezdtek, a föld élettelennek tűnt. A kisfiú pedig… ez volt a legszörnyűbb. Fizikailag jól volt, szaladgált, de amikor rám nézett, nem volt benne semmi. Üres volt. Az a csillogó, kíváncsi lélek, ami előtte benne lakott, eltűnt. Mintha a lelkétől fosztottam volna meg a nagy sietségemben. Abban a pillanatban a lelkem legmélyéig hatolt a felismerés. A gőgöm, a türelmetlenségem, az „én jobban tudom” érzése egy üres testet és egy haldokló ligetet hagyott maga után. És akkor megértettem mindent, hogy miért félek belekezdeni dolgokba. Miért rettegek attól, hogy kárt okozok, ha nem vagyok 100%-ig tökéletes. Mert egyszer már megtettem. Egy jó szándéktól vezérelt, de mérhetetlenül arrogáns tettemmel tönkretettem valamit, ami szent volt. A meditáció vége, a megbocsátás és az alázat megtanulása... sírtam közben, mint egy kisgyerek. Éreztem, ahogy egy évszázados súly legördül a vállamról. Szóval csak ennyit akartam... megköszönni. Ez nem csak egy jó meditáció volt. Ez volt A válasz. Nem is tudod, mit adtál ezzel. Köszönöm, Viki. Tényleg.
Millió puszi, Kinga
Megjegyzések
Megjegyzés küldése