Kedves Viki!
Szeretnék megosztani veled egy történetet, ami lehet, hogy egy lesz csak a sok közül, de nekem a mindent jelenti. Tavaly decemberben, a karácsonyi rohanás közepén találtam rád, és csatlakoztam a Patreon-oldaladhoz. Fiatal anyukaként, a kisfiam mellett próbáltam egyben tartani a háztartást, a munkát és legfőképpen saját magamat, de egyre inkább azt éreztem, hogy darabokra hullok. Akkor még nem sejtettem, hogy az a döntés, hogy előfizetek, nem csak egy kis én-időt ad majd nekem, hanem gyökerestül felforgatja és a helyére teszi az egész életemet.
Az ünnepi meditációid egyből beszippantottak. A rohanó, szorongó napok után olyan volt hallgatni a hangodat. Az volt az érzésem, mintha biztonságban lennék egy meleg takaró alatt. De az igazi, mindent elsöprő változást az „Anyaseb női blokkok téli meditáció” hozta el.
Hogy megértsd, mekkora hatással volt rám, el kell mesélnem, honnan indultam. Akkoriban egy folyamatos szorongásban éltem. Azt éreztem, nekem kell mindent megoldanom, nekem kell a legerősebbnek lennem. A párom mellett nem nőnek éreztem magam, hanem egy mindent elintéző, problémamegoldó „anyának”. Ha gondja volt, én azonnal ugrottam, és próbáltam megmenteni, levenni a válláról a terhet, közben pedig észre sem vettem, hogy a sajátjaimat már alig bírom el. A kapcsolatunkból lassan eltűnt a szenvedély, és átvette a helyét egyfajta szülő-gyerek dinamika, amiben én voltam a felelős felnőtt.
Édesanyámmal való viszonyom mindig is bonyolult volt. Imádom őt, de egész életemben azt éreztem, hogy nekem kell őt pátyolgatnom. Ha szomorú volt, az nekem jobban fájt, mint neki. Ha problémája volt, azt a sajátomként éltem meg. Gyerekkoromtól kezdve az ő érzelmi támasza voltam, miközben nekem lett volna szükségem arra, hogy rá támaszkodhassak. Úgy éreztem, az ő boldogsága az én felelősségem, és ha ő nincs jól, én sem lehetek boldog. Ez a minta pedig rátelepedett az egész életemre. Folyamatosan olyan helyzetekbe és kapcsolatokba kerültem, ahol én voltam a megmentő, aki csak ad és ad, de cserébe nem kap szinte semmit. Ott álltam az álmaim előtt, de mintha egy láthatatlan üvegfal választott volna el tőlük, ahogy a meditációban is elhangzott.
Amikor elkezdtem a meditációt, nem számítottam semmi konkrétra. Csak feküdtem, és hagytam, hogy történjen, aminek kell. Amikor a hegytetőn megpillantottam az összetört, magányos édesanyámat, és mellette a pici, fázó gyermekkori énemet, aki vigyáz rá, valami átszakadt bennem. Zokogtam nagyon hosszú időn át. Akkor, abban a pillanatban értettem meg mindent. Rájöttem, hogy ez a kislány, aki osztozni akart az anyja fájdalmában, hogy megmentse őt, még mindig bennem él, és ő irányítja a kapcsolataimat. Ő az, aki anyáskodik a párja felett, aki mindenki terhét magára veszi, mert azt tanulta meg, hogy az ő feladata megmenteni másokat.
A meditáció legszebb és leggyógyítóbb része az volt, amikor megjelentek a nagymamák, a dédnagymamák, a teljes női vonal. Ahogy helyreállt a rend, ahogy mindenki elfoglalta a saját helyét, és az anyukám végre az én anyukám lehetett, akire támaszkodhatok, és nem fordítva… azt a megkönnyebbülést és békét sosem fogom elfelejteni. Amikor kimondtam a szavakat: „Anya, engedd meg, hogy a gyermeked legyek! Szükségem van rád!”, éreztem, hogy egy évtizedes teher szakad le rólam.
Az a meditáció volt a fordulópont. Azóta lassan, de biztosan minden megváltozott. Már nem érzem azt, hogy nekem kell cipelni az ő sorsát. Képes vagyok meghallgatni anélkül, hogy azonnal meg akarnám oldani a problémáit. Visszaadtam neki a felelősséget a saját életéért, és ezzel én is visszakaptam a sajátomat. A viszonyunk sokkal egészségesebb lett, végre én lehetek a lánya, ő pedig az édesanyám. Ez a legnagyobb csoda. Ahogy elkezdtem elengedni a megmentő szerepet, a párom is elkezdett felnőni a feladataihoz. Már nem rohanok, hogy megoldjam helyette a dolgokat, és láss csodát, képes rá egyedül is. Újra elkezdett udvarolni, újra Nőként néz rám, nem pedig egy multifunkciós háztartási gépként. Visszatért a nevetés, a szenvedély, és végre egyenrangú társként vagyunk jelen a kapcsolatunkban. Megtanultam nemet mondani. Megtanultam, hogy az én szükségleteim is fontosak. Elkezdtem időt szánni magamra, bűntudat nélkül. Rájöttem, hogy nem vagyok kevesebb, ha nem áldozom fel magam mindenkiért. Az a mélyről jövő szorongás és megfelelési kényszer szinte teljesen eltűnt. Erősnek, magabiztosnak és vonzónak érzem magam, és tudom, hogy ez nem a külsőségeken múlik, hanem azon a női őserőn, ami a meditáció során újra fellobbant bennem.
Nem túlzás azt mondani, hogy visszakaptam az életemet. Nem tudom elégszer megköszönni neked, Viki, a munkádat, a hangodat, a bölcsességedet. Te egy lámpást adtál a kezembe, ami segített eligazodni és képes voltam meggyógyítani a lelkemet.
Hálás köszönettel, Egy anyuka, aki újra megtanult Nő lenni
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése