Szia Viki,
Fruzsina vagyok, 21 éves, harmadéves orvostanhallgató, és úgy érzem, hogy most végre eljött az ideje, hogy leírjam, mi minden történt velem az elmúlt másfél-két évben, mióta megismertelek. Előre is elnézést, lehet, hogy hosszú lesz.
Először is el kell mondanom. Gimiben még viszonylag jól mentek a dolgok, bár mindig is túl sokat stresszeltem, perfekcionista voltam, és rettegtem attól, hogy rosszul sikerülnek a dolgok. De valahogy összejött minden, bekerültem az orvosira, és azt hittem, hogy mostmár minden szuper lesz. Hát nem így lett.
Első évben totálisan megváltozott minden. A rengeteg anyag, a vizsgák, és éreztem, hogy nem bírom. Pánikrohamaim lettek, nem tudtam aludni, folyton szorongtam. Volt, hogy a vizsgán ott ültem a papír előtt, és egyszerűen nem tudtam írni, mert remegett a kezem. Azt hittem, kiesek, és hogy valószínűleg nem is való nekem ez az egész. Közben otthon is feszült volt a helyzet. Apuval szinte alig beszéltünk, mert ha beszéltünk, mindig vita lett belőle. Ő mérnök, nagyon logikus gondolkodású, és szerinte minden egyszerű: ha tanulok, akkor sikerül, ha nem tanulok, akkor meg mi a francot várok. Nem értette, hogy én tanulok, de attól még pánikba esek. Anyuval jobb volt a viszony, de ő is folyton aggódott értem, és ez engem még jobban stresszelt. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, mi.
Második évben volt egy barátom, akivel másfél évet voltunk együtt. Ő is oda járt, egy évvel felettem, és eleinte azt hittem, hogy ő az igazi, mert megért, tudja, milyen a szakma, és támogat. De aztán kiderült, hogy ő is full stresszes, és amikor én rosszul voltam, akkor ő ideges lett, mert nem tudta, hogyan kezelje. Folyton azt mondta, hogy túl érzékeny vagyok, hogy ennyire ne vegyem a szívemre a dolgokat. Én meg azt hittem, hogy tényleg velem van a baj. Hogy én vagyok túl sok. Folyton bocsánatot kértem mindenért, még azért is, ha sírni akartam. Végül ő szakított velem, mert azt mondta, nem bírja a negatív energiámat, és hogy inkább a karrierjére akar koncentrálni. Tönkrementem. Sírtam hetekig, nem akartam kimozdulni a szobámból, és azt éreztem, hogy soha többé nem lesz senkim.
2023 őszén, másodév elején egy csoporttársnőm, Luca mesélte, hogy ő ismeri Vikit, aki meditációkat tart, és hogy nekem is jót tenne. Én akkor még szkeptikus voltam, mert azt hittem, ez valami New Age-es dolog, aminek semmi értelme, de aztán annyira rossz volt a mentális állapotom, hogy gondoltam, megpróbálom.
Elkezdtem olvasni a blogodat, és az egyik első írás, amit olvastam, az volt, hogy a félelmek honnan jönnek, és hogy ezek gyakran múltbeli életekből erednek. Eleinte fura volt, mert azért én racionális gondolkodású vagyok, orvosira járok, tudomány, meg minden, de aztán rájöttem, hogy ha a tudomány azt mondja, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, akkor miért ne lehetne az, hogy a tudatunk is tovább él valamilyen formában? Elkezdtem nyitottabbá válni.
Vettem a Teremtésnapló könyvedet, és elkezdtem kitölteni. És Viki, az első fejezeténél már sírtam, mert rájöttem, hogy soha nem gondoltam bele, hogy én mit is akarok igazából az életemben. Mindig csak azt néztem, hogy mit várnak el tőlem. Apuék azt akarták, hogy orvos legyek, mert az egy jó, biztos, tisztességes szakma. A barátom azt akarta, hogy ne legyek érzelmes, hanem legyek kemény és racionális. A tanárok azt akarták, hogy mindig tökéletes legyek. És senki nem kérdezte meg, hogy én mit akarok. Még én se kérdeztem meg magamtól.
Elkezdtem meditálni, először a YouTube-on találtam meditációkat tőled, aztán feliratkoztam a Patreonra. Az első meditáció, amit csináltam, az önszeretet meditáció volt. És ott megjelent nekem egy kislány, aki én voltam, úgy 6-7 éves lehettem. És annyira szomorú volt, mert senki nem mondta neki, hogy büszke rá. Mindig csak azt hallotta, hogy "jól van, de lehetne még jobb", "ügyes vagy, de a Flóra még ügyesebb", "szép vagy, de ha lefogynál kicsit, akkor még szebb lennél". Soha nem volt elég semmi. És ez a kislány ott állt, és annyira akarta az elfogadást, hogy majdnem megszakadt a szívem. Megöleltem őt a meditációban, és megígértem neki, hogy mostantól én vigyázok rá, és hogy nem kell már bizonygatnia senkinek semmit.
Utána csináltam a szülői meditációt is, ahol meg kellett néznem, hogy milyen is a kapcsolat a szüleimmel. És láttam apukámat egy másik életben, ahol ő is az apám volt, de ott ő nagyon szigorú katona volt, és én a lánya, és folyton azt várta tőlem, hogy erős legyek, ne sírjak, ne mutassam ki az érzelmeimet. És akkor megértettem, hogy miért olyan, amilyen most. Hogy ő sem azért ilyen, mert rosszindulatú, hanem mert ő is ezt tanulta. És hogy neki is fáj, hogy nem tud közel kerülni hozzám. Ez annyira megrendített, hogy másnap felhívtam apumat, és beszélgettem vele. Elmondtam neki, hogy tudom, hogy ő is csak a legjobbat akarja, de hogy nekem most nagyon nehéz, és hogy szükségem van rá, hogy ne kritizáljon folyton, hanem csak szeressen. Ő először nem értette, de aztán azt mondta, hogy megpróbálja. Azóta tényleg más lett. Néha még mindig belecsúszik a régi mintába, de most már meg merem mondani neki, hogy ez nekem fáj, és ő visszakozik.
Anyuval is beszélgettem erről, és ő sírt, mert azt mondta, hogy ő nem tudta, hogy nekem ennyire nehéz. És hogy ő azért aggódott annyit, mert látta, hogy szenvedek, de nem tudta, hogyan segítsen. Most sokkal nyitottabbak vagyunk egymás felé, és néha együtt is meditálunk.
Aztán januárban elkezdtem a 60 napos kamraoldó programot. Ez Viki, ez brutális volt. Voltak napok, amikor fel akartam adni, mert olyan mély dolgok jöttek fel bennem, hogy nem hittem volna, hogy ezek ott vannak. Volt egy nap, amikor olyan dühös voltam, hogy ordítottam és vertem a párnát. És akkor rájöttem, hogy ez a düh nem most keletkezett, hanem évek óta hordozom magamban, csak elfojtottam. Dühös voltam apura, hogy soha nem volt elég neki, amit csináltam. Dühös voltam anyura, hogy mindig csak aggódott, de nem engedte, hogy önálló legyek. Dühös voltam a barátomra, hogy használt, aztán eldobott. De leginkább dühös voltam magamra, hogy hagytam mindezt.
A program közben írtam naplót minden nap, ahogy javasoltad, és olvasgattam a könyveidet. Az “Útmutató a léleknek" című könyv annyira megérintett, hogy nem is tudom szavakba önteni. Volt egy fejezet arról, hogy az életfeladatunk nem az, amit a társadalom elvár tőlünk, hanem az, amire a lelkünk vágyik. És én elkezdtem elgondolkodni azon, hogy tényleg orvos akarok-e lenni, vagy csak azért csinálom, mert ezt várják tőlem. És rájöttem, hogy igen, tényleg orvos akarok lenni, de nem azért, mert apuék ezt akarják, hanem mert én tényleg segíteni akarok az embereknek. De nem úgy, hogy közben magam tönkremegyek, hanem úgy, hogy közben magamra is figyelek.
A 60 napos program után teljesen más lettem. Nem mondom, hogy minden tökéletes, de sokkal nyugodtabb vagyok. A vizsgákon már nem pánikolok annyira, mert tudom, hogy ha nem sikerül, az nem jelenti azt, hogy én értéktelen vagyok. Simán megtanultam nemet mondani. Van egy csoporttársam, aki folyton azt kérte, hogy adjam oda neki a jegyzeteimet, de közben ő sose tanult rendesen, aztán panaszkodott, hogy nehéz a vizsga. Régen mindig odaadtam, mert nem mertem nemet mondani, de most azt mondtam neki, hogy sajnálom, de én is tanulok, és nincs időm neki segíteni. Eleinte ideges lett, de aztán rájött, hogy ez így van, és azóta békén hagy.
És ami a legjobb: idén februárban megismertem egy másik srácot, aki tetszik. Ő gyógyszerészhallgató, és annyira más, mint az előző barátom. Bene tényleg figyel rám, meghallgat, és ha rosszul vagyok, akkor nem idegeskedik, hanem egyszerűen ott van velem. Nyugodt, kiegyensúlyozott, és amikor mesélek neki a meditációkról, akkor nem néz hülyének, hanem érdeklődik. Sőt, ő maga is nyitott ezekre a dolgokra, mert ő is sok mindenen átment, és tudja, hogy mennyire fontos a mentális egészség.
Vele olyan természetes minden. Nem félek, hogy elhagy, ha sírok, vagy ha rossz napom van. Nem félek, hogy túl sok vagyok neki. És ami a legfontosabb: nem kell másnak lennem, mint aki vagyok. Ő elfogad engem olyannak, amilyen vagyok, és én is őt. Ez Viki, ez az a szeretet, amiről te beszélsz. Ez a nyugodt, biztonságos, ami épít, nem pedig rombol.
Most, hogy harmadéves vagyok, sokkal jobban megy a tanulás is, mert más a hozzáállásom. Nem azért tanulok, hogy megfeleljen másoknak, hanem mert ez az én utam, és én ezt akarom. Ha nem sikerül valami, akkor nem eszem magam, hanem átgondolom, hogy mit csináltam rosszul, és tanulok belőle. És érdekes módon azóta sokkal jobb jegyeim vannak, mintha könnyebben menne, ha nem görcsölök rajta.
Ezt értettem meg: senki nem tud megmenteni minket, csak mi magunkat. De ahhoz segítség kell, és te ezt adtad nekem.
Most 21 éves vagyok, és úgy érzem, hogy most kezdem igazából megismerni magam. Tudom, hogy még hosszú út áll előttem, és biztosan lesznek még nehéz időszakok, de most már tudom, hogy van hova fordulnom, és hogy van bennem erő. És hogy nem vagyok egyedül. Van Bene, vannak a szüleim, akikkel most már tényleg tudok beszélgetni, és vagy te is, akik segítettek abban, hogy idáig eljussak.
Remélem, hogy ez a történet segít másoknak is, akik most ugyanott tartanak, ahol én voltam másfél éve. Hogy ne adjátok fel, mert tényleg van kiút. És hogy megéri belevágni ebbe a munkába, mert az élet sokkal szebb lehet, ha megtanuljuk szeretni magunkat.
Köszönöm nektek még egyszer, végtelen szeretettel és hálával,
Fruzsina, 21
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése