Kapcsolataink megértése a felszabadulás érdekében



Szia Viki!

A suliban volt egy kis időm írni a tegnapi napról (oldásról).

Megvizsgáltam a felmenőim házasságát. Mindkét nagyszülőpárom jó házasságban élt le közel 40 évet. Mi mondható jónak? Ők békés, nyugodt, egyetértő, az igát együtt húzó pár voltak, akik szerelem nélkül házasodtak, szenvedélymentesen éltek, nem kényszerből házasodtak össze, csak annyiban, h párt kellett választani a szokások miatt, meg hát ketten könnyebb is élni, mindegyik teszi a magáét, és akkor az jól van. Az én szüleim megismerkedése szerelem volt első látásra nagy szenvedéllyel, bele is buktak, nem volt erre példa a családban, hogyan kell ezt jól csinálni. Igaz, h nem váltak el, de nem tudták jól kezelni ezt a nagy szenvedélyt, tűz és víz voltak, örök harc, örökös veszekedés. Biztos fejlődtek egymás mellett, de jó sok év alatt, mert most öreg korukra csiszolódtak össze. Én valószínűleg az ő rossz példájukból okulva szintén a nagyszüleim házasságát utánoztam le. Szerettem én a férjemet a megismerkedésünkkor, de nem őrült nagy szenvedélyes szerelemmel. Sőt, örültem is annak, h ilyen nyugodt, higgadt a kapcsolatunk. De nekem nem ez való. Most Péterrel megtapasztaltam, h mire is vágytam mindig, csak nem mertem megengedni magamnak. Ezért csodálatos az, h a férjemhez iszonyúan mély barátság fűz, de nem tudok tovább egy ilyen kapcsolatot házasságnak nevezni.

A másik, amire rájöttem, h az anyai nagymamám sorsát élem. Most visszaadtam neki. Ő már nem él 10 éve. Mi nagyon szoros viszonyban voltunk, több mindent meg tudtam vele beszélni, mint az anyámmal. Ezért is volt furcsa, h nem éreztem meg a halálát, nem voltam mellette ( a másik nagyanyám mellett igen). Így ő akkor nem vette le rólam ezt a terhet. Neki meghalt az egyik fia, apukám bátyja 23 évesen. Nagyanyám abba belerokkant, az egész további élete erről a bánatról szólt, és rátolta mindenkire ezt. Engem úgy várt, h a halott fiát fogom majd feléleszteni számára. Hát nem fiú lettem. Ettől még nagyon szeretett, kb. úgy, mint őt, de közben én átvettem tőle (vagy megéltem vele együtt, mert ő is élte, nem adta át teljesen) a sorsát. Mintha meg akart volna kímélni attól, h elveszítsem a gyerekem, így nem lett gyerekem. Persze ettől nekem nem lett könnyebb, mert minden nap ugyanazt a fájdalmat éltem meg, amit ő, csak én attól, h nincsen gyerekem.

El kellett képzelni egy színházi előadást a saját életünkből. Mi a régi házunkban voltunk, ott volt mindenki a családból. Az a szoba, ahol voltunk, sokkal keskenyebb volt, mint a valóságban, így nem tudtak egymáshoz odamenni az emberek. Nem is volt beszélgetés, némajáték volt. De valójában nem volt ez nekik probléma, mintha csak imitálták volna, h együtt vannak. És tényleg nálunk nem voltak igazán mély beszélgetések. Előkerült a halott húgom. 6 éves volt, a pincében rejtették el. Ő nagyon szégyellte magát előttem. Bocsánatot kért tőlem, h ezt tette, h nem volt mellettem. Mert neki azért kellett volna megszületnie, h összetartsa és helyrehozza a szüleim rossz házasságát, de ő ezt nem vállalta magára. Így egyedül maradtam. De most úgy éreztem, mintha mindig is itt lett volna velem. A család nem beszél arról, h ő létezett, ez tabu, halva született. És érdekes volt, mert amikor távozott, igazából magamat láttam. Én voltam 6 éves akkor, amikor ő halva született. Most elengedtem azt a kislányt, felszabadítottam.

Az oldás alatt nagyon megfájdult a szívem. Én ilyet még sosem éreztem. Szorított, szúrt. És még utána is fájt egy kis ideig, de aztán elmúlt, és nagyon megkönnyebbültem. Mindenkinek meg tudtam bocsátani a családban, magamnak is.

Felemelő érzés. :)


Puszi, kitartás: Évi


Megjegyzések