A felismerések világmegváltó ereje

Bejegyezte: –


Kedves Viki és Márti!

Sokak történetét olvastam már itt, ami nagyon sokat segített. Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megírjam az eddigi tapasztalataimat, hátha ez is segítség lesz valakinek.

Először március 18.-án voltam családfa tisztításon anyukámmal. Ő azóta egyre jobb viszonyban van a nővérével. Nekem viszont nagyon sok elnyomott rossz érzést hozott föl. Olyanokat ahol engem bántottak és olyanokat is, amikor én bántottam másokat. Ki kellett írnom magamból és legalább anyuval megbeszélni. Nem vette könnyen, de nem volt belőle feszkó. A többi oldásra már egyedül mentem.

A következő az anyagi blokkok oldása volt május 6.-án. Ennek határozottan éreztem a hatását. Egyedi acélékszereket készítek amiket motoros találkozókon szoktam árusítani. Tavaly kezdtem és azért belefutottam úgy 4-5 veszteséges hétvégébe. Úgy gondoltam az idei szezont "bebikázom" egy anyagi oldással és meg is lett az eredménye: minden helyszín, ahova másodszorra mentem jobban sikerült, mint az előző, az új helyek is jók voltak, újonc vásárosként olyan helyre jutottam be, ahová mások szerint szinte lehetetlen, sok új lehetőség érkezett és egész szezonban egy veszteséges hétvégém volt (de ha azt vesszük, hogy a másik helyszínre ami azon a hétvégén volt egy tetőcserép-lebontó, fakicsavaró, özönvízszerű vihar csapott le, akkor ez a jobbik rossz volt)

A harmadik oldás családi minták hatása a párkapcsolatokra volt július 22.-én. Itt tapasztaltam először azt, amit Vikiék minden oldás előtt elmondanak, hogy amint jelentkezik az ember, elindul az "előkészítés". Na, ez nálam két napig tartó hasmenés volt. Amikor az oldásnak ahhoz a pontjához értünk, ahol megjelent a legerősebb családból hozott blokk, ami a párkapcsolat útjában áll, megjelent az anyai nagyapám és eszembe jutott az a történet amit anyu egyszer jópár évvel ezelőtt elmesélt. A nagyapám egyszer elmondta neki, hogy a nagyanyám a második felesége volt. Nagyon szeretett egy lányt, akiről kiderült, hogy halálos beteg, de ő mégis elvette, pedig tudta, hogy el fogja veszíteni. Amint ez "leesett" majdnem hangosan felsóhajtottam az oldás kellős közepén, hogy "b@sszus". Ugyanis bennem pontosan ez a félelem van. Ha valakivel komolyra fordul a dolog, azonnal attól félek, hogy valahogyan el fogom veszíteni. Nem úgy, hogy meghal, hanem olyan gondolataim vannak, hogy nem fog működni a dolog és elhagy. És rettentő erős ez a félelem. Úgy 3 és fél éve egy motoroson találkoztam egy sráccal, akivel az első pillanatban úgy éreztem, hogy nagyon komolyan elindult valami, pedig nem is volt az esetem. Átbeszélgettük az éjszakát és félelmetesen egy hullámhosszon voltunk. Egész éjjel arra vágytam, hogy átöleljen, de ugyanakkor féltem is tőle. Amikor már majdnem hajnalodott elkísért a sátramhoz és ott átölelt. Abban a pillanatban, mint a villámcsapás, úgy hasított belém a félelem, hogy mi lesz velem, ha őt is el fogom veszíteni. Ez annyira leblokkolt, hogy teljesen ledermedtem és nem csak, hogy visszaölelni nem tudtam, de annyit is alig erőltettem ki magamból, hogy a kezeimet a hátára tegyem. A vége az lett, hogy nem is keresett és fél évre rá egy másik lánnyal jött össze. Teljesen szétestem, még az öngyilkosságon is elgondolkodtam. Eljött a pont, ahol el kellett döntenem, hogy süllyedek tovább és belepusztulok, vagy a saját hajamnál fogva kihúzom magamat a pöcegödörből. Utóbbi mellett döntöttem és pár napra rá kaptam meg az ihletet az ékszerkészítéshez. Falni kezdtem az ezotérikus előadásokat a neten (Balogh Béla, Paksi Zoltán, Halász Alexandra, Kereszty András, stb...), így tulajdonképpen a srác "elvesztése" terelt rá nagy erővel az ezotéria útjára, az ő hatására találtam meg a helyemet a világban, sok olyan rossz tulajdonságomról, amit a környezetem hitetett el velem bebizonyította, hogy nem igaz és részben az ékszerkészítést is neki köszönhetem. Akárhogy is tett, már jó ideje hálával gondolok rá ezekért, de mindig ott motoszkál bennem az érzés, hogy talán ha nem félek tőle is és az elvesztésétől is, akkor másképp alakult volna. Szóval én tapasztalatból tudom, hogy milyen elementáris ereje van egy vérvonalból öröklött félelemnek. És az az ijesztő, hogy ez a történet csak nagy adag Isteni szerencsével jutott el hozzám. Az anyai ág nagyon titkolózós, mivel falusiak lévén az átkosban nagyon kellett vigyázniuk a besúgók miatt. És ki tudja, hány ilyen nagy erejű történet lehet még? De a lényeg, hogy erről a titokról lehullt a lepel. És ez igazából nekem segített abban, hogy hogyan lehet az ilyen "nem saját" félelmeket felismerni. Egyszerűen nem úgy reagálsz bizonyos dolgokra, ahogy valójában szeretnél. Olyan, mintha nem te irányítanád a cselekedeteidet, hanem egy belső visszahúzó félelem, ami teljesen biztosra megmondja neked, hogy mi lesz a következménye, ha azt a bizonyos dolgot megteszed, holott te ebben az életedben még nem is tapasztaltál olyan következményt. Így ismertem rá egy másik nagy félelmemre, ugyanis mindig kínosan ügyelek arra, hogy ki ne derüljön, hogy érdekel az ezotéria. Annyira, hogy gyerekként ha nagy ritkán meditáltam is, azt még a saját anyám előtt is letagadtam. Mind a mai napig visszatart az az érzés, hogy nagy bajba kerülök, ha ez kiderül. Pedig ebben az életemben nem történt ilyen, sőt. Ha valakivel mégis mertem beszélni róla, az szinte mindig jól sült el. Szóval elméletileg nem kellene ennyire félnem felvállalni a gondolkodásomat, de mindig előjön a félelem, hogy baj lesz, ha valaki megtudja. Arra gondolok, hogy valamelyik előző életemben a boszorkányüldözők elégettek. Ezt erősíti az is, hogy amióta az eszemet tudom, nagy ellensége vagyok a Római Egyháznak. Apám révén kötelező volt a vasárnapi mise és a hittan is. Na, ott én voltam a legnagyobb lázadó. Hát, majd egyszer ennek a gyökere is kiderül...
A lényeg az, hogy figyeljük oda azokra a nagyon erős félelmekre, amik olyan tapasztalatra alapulnak, amiket nem éltünk meg - legalábbis ebben az életünkben nem. Persze, mivel ezzel van dolgunk, előjöttek már az életünkbe olyan helyzetek, amik meg akarták ezt mutatni. De itt kell felidéznünk, hogy mennyire irányítottak minket a félelmeink és ha felismerjük ezeket és azt, hogy ez mennyiben befolyásolta a helyzet végkimenetelét, akkor ráléptünk a megoldás útjára.

Nagyon várom a következő alkalmakat, mert ugyan nem egyszerű szembenézni a fájdalmainkkal és a sebeinkkel, de amint az ember megérti, hogy a felismeréseknek mekkora világmegváltó erejük van, onnantól ez az egész "önmegismerés" élvezetté válik. Remélem, hogy még nagyon sokan részesülnek ebben!
Vikinek és Mártinak pedig óriási hála jár, amiért ezt az áldásos munkát végzik!

Folyt. köv. ;)

V. Judit (27 éves)



Megjegyzések

Megjegyzés küldése