Számtalan vihar tépázta esztendő, hiábavaló törekvés, aljas árulás után Anipe úgy döntött, nem engedi többé, hogy érzéseit kisajátítsák, így óriási lakatokkal zárta be szívét. Megvárta, míg megnyílik a lelkek otthona, s úgy döntött, Teremtőjéhez hazatér.
Ezen a szent helyen békesség költözik a lélekbe, azonban Anipe minden sejtjét szorongó feszültség járta át. Nem nyugodott meg a lelke, hiszen tudta, hogy a lét fájdalmait magával hozta. Elmenekült, elfutott, magára hagyva azt, aki nélkül nem tudott élni. Talán most eszmélt fel abból a szörnyű álomból, ami odalent sulytotta őt.
Látta odafentről kedvesét, ahogy vágtázik világokon át, szüntelenül utána kutatva. Látta, ahogy térdel a hatalmas lépcsőn, szent sas templománál. Könnyei hullottak szakadt ruhájára, s nem érdekelték már földi lehetőségek. S bár sokáig maradt még élete színpadán, mindezt teljesen lélektelenül tette. Mint egy robot, dühe rabja lett örökre. Érzéseit zsákba rejtve, mészárolta le a fekete sereg katonáit, kik rákényszerítették lelke másik felét a távozásra. Azonban semmit nem tudott Anipéről. De érezte, hogy lelkük együtt táncol. A teste pedig vérengző vadálattá vált. Hidegen hagyták a síró szemek, az éhes szájak, a könyörgő tekintetek. Aki fekete lepelt viselt, annak életét elvette.
Szüntelenül kereste Anipét, aki nélkül fél lélek volt csupán. Minden este kiült a szikla tetejére, s a naplementében látta kedvese arcát. Ilyenkor rövid időre a lelke visszatért belé, s néhány könnycsepp lefolyt orcáján.
Gyönyörű tavasz volt, rózsaszín virágok nyíltak a kis szigeten. A búskomor, magányos lélek a víztükörben önmagát nézte. Anipe hangja szólt a távolból: - Vándor! Egyetlen útitársam! Örök Szerelmem! Nélküled sehová sem megyek! Megvárlak!
S mintha kivágták volna további emlékeit, már nem volt lényeges, ami történt, a csónakjával elúszott a végtelenbe.
A következő kép, amire emlékszik, hogy fogja édesanyja kezét, ő kisgyermek még. Ránéz a lefátyolozott asszonyra, s elkiáltja magát: - Khalil! Ma a király teszi tiszteletét nálunk! Te vagy minden reménységünk.
De ő meg sem hallotta édesanyja hangját, mert szeme megakadt egy csillogó szemű, mosolygó kislányon, aki nagyapja szekerén üldögélt, itt a vásáron. Fonott, szőke haját tekergette, és almát rágcsált. Láthatóan magányos kis lélek volt. Nagyot dobbant a szíve… Lelkük felismerte egymást… Most végre találkoztak… Végre egyidősek. De mihez kezdenek egy újabb kihívással? Hogy küzdenek meg egy zsarnok szülőpárral, aki fiúkat a király lányának ígérte? Hogy veheti fel ezzel a versenyt egy árván maradt kislány, akit idős nagyapja nevel? De csakis tisztességre, alázatra, szeretetre… Megkezdődik újra a harc a szerelemért…
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése