Elengedni a ragaszkodást


Kedves Viki és Márti!
1 éve vagyok a csoport tagja, és most megérett az elhatározás, hogy leírjam a történetemet.
Akkor már 3 éve elváltam, egyedül neveltem a gyermekeimet, a munkámmal elégedett voltam, az anyagi helyzetemmel is, de a párkapcsolat terén elkerült a szerencse. Nem értettem, hogy miért…Azt gondoltam, hogy a vezetői pozícióm teszi, ami sok férfit elriaszt.
2018. szeptemberében azért mentem el egy párkapcsolati oldásra, mert fél éve plátói kapcsolatban voltam egy élettársi viszonyban élő férfival. Régen egy iskolába jártunk, mint kiderült gyermekkoromban szerelmes volt belém, amit én nem viszonoztam. Tavaly egy osztálytalálkozó szervezése kapcsán chatelni kezdtünk, egy hullámhosszon voltunk, meg tudott nevettetni, és újra nőnek éreztem magam „mellette”. A találkozón csak úgy izzott körülöttünk a levegő, de ezen kívül semmi nem történt. A következő 2 hónap változatosan telt, hol jelentkezett, és hevesen udvarolt, utána meg napokra eltűnt. Mindig kerestem rá a magyarázatot, hogy miért.”Nem áll készen” volt mindig az eszem válasza. Majd 2018.augusztusában kiderült, hogy az élettársának szeretője van. Ekkor felcsillant a remény, hogy a mi plátói kapcsolatunk is jó irányba fordul, de nem így történt. Ő újra eltűnt az éterben...., csak annyit írt, hogy nem tud lépni, nem tudja a múltat feldolgozni.
Ekkor mentem el az első oldásra, amit szinte végig bőgtem, különösen akkor, amikor Márti azt mondta, hogy „csukott szívvel nem lehet szeretni”. Ezen az oldáson, az elengedés meditációjánál érdekes módon nem Ő jelent meg, hanem a volt férjem, és tőle köszöntem el, amíg ez a másik férfi szorosan ölelte a lábamat. Megdöbbentett a felfedezés, hogy még a volt férjemet sem engedtem el 3 év után sem. De itt sikerült. Utána megváltozott a viszonyom a volt férjemmel, tudtunk normálisan beszélni, egy társaságban lenni.
Több oldáson jártam ezután: család, a születés, az Atlantiszi élet, és mind-mind új felfedezésekkel gazdagított. Otthon nekiálltam a párkapcsolati feladatok oldásának is, volt célfüzetem, de a 17. feladatnál valami miatt abba maradt.
A pasi közben többször jelentkezett a chaten, ekkor nagyon boldog voltam. De amikor újra eltűnt, előjött a „nem kellesz eléggé” érzés. Ilyenkor mindig próbáltam elengedni Őt, leírtam az érzéseimet, elköszöntem tőle, de pár hét múlva újra „megmutatta” magát és mindig mondott valamit, ami reményt keltett bennem. Azt hittem, én vagyok a „megmentője”, hogy miattam majd megváltozik.
1 év telt el így, és hiába randiztam, egy pasi sem váltotta ki belőlem ugyanazt a bizsergető érzést, amit Ő. Majd következett egy újabb iskolai találkozó, ahol Ő is ott volt, és ahol fellobbantak a régi érzések. Már nem élt együtt az élettársával, és egymásba szerettünk. Legalábbis én így gondoltam. Volt pár boldog hetünk, majd történt valami, amit a mai napig nem tudok, és ő ismét nem jelentkezett. Hiába írtam, hiába hívtam, kinyomott.
Én lelkileg összeomlottam, hiszem megbíztam benne, és újra szeretve éreztem magam mellette, ő viszont nem tisztelt meg annyira, hogy megossza velem a miérteket…De már nem kerestem a magyarázatot. Felismertem, hogy a mi sorsunk párhuzamosan halad.
3 hete „elköszöntem”, és kértem, hogy többé ne keressen semmilyen fórumon, mert többre tartom magam annál, hogy egy bármikor elővehető nő legyek. Én tudom, mit szeretnék, tudom, mi okoz örömet, és milyen párkapcsolatra vágyom.
Újra elővettem a célfüzetemet, és folytattam a párkapcsolati feladatokat a 18. feladatnál, ami arról szólt, hogy milyennek képzelem el az életem 1 és 5 év múlva. Szerintem nem volt véletlen, hogy tavaly pont ennél a feladatnál hagytam abba, hiszen az életemben semmi nem változott fizikai szinten, pont az 1 évvel ezelőtti állapotban vagyok.
Viszont lelkileg nagyon sok mindent felismertem: a fogantatásom körülményeit, hogy nem várt gyermek vagyok, hogy fiút szerettek volna és ez meghatározta az apukámhoz való viszonyomat. Én viszont sosem akartam olyan pasit, mint amilyen az apukám volt. De mégis sikerült olyat választanom, hiszen nálunk is anyukám volt a családfenntartó, ő volt a „férfi” és én cipeltem tovább az ő „terhét”.
De nem! Leteszem ezt a terhet, és a saját életemet élem. Rájöttem, hogy nem magát a férfit kell elengednem, hiszen ő mindig a szívemben marad, hanem a ragaszkodást ahhoz az érzéshez, amit Ő nyújtott akkor, amikor boldogok voltunk. 
Tudom, hogy én is szerethető vagyok, hogy én is „kellek valakinek”(ezt a mondatot többször vágták korábban a fejemhez: „te nem kellesz senkinek, téged nem lehet elviselni”). És az a valaki el fog jönni.
45 évesen nem ez a férfi az egyetlen esélyem, el kell engednem a ragaszkodást, hanem Ő volt az, aki miatt magamra ismertem. Rájöttem, hogy én is képes vagyok szeretni, és megadni másnak a boldogságot, ha az illető is nyitott rá, és ő is készen áll arra, hogy az életem része legyen! Én pedig készen állok befogadni…

Anita, 45



Megjegyzések