Út a szerelemhez

Bejegyezte: –



Sziasztok!

Bár kicsit hosszúra sikeredett, de meg szeretném osztani Veletek, hogy micsoda változások történtek az életemben, relatíve kis idő leforgása alatt. A tavalyi évem borzasztó volt. Persze vissza gondolva minden kis apró részlet kellett ahhoz, hogy most ott tarthassak, ahol tartok, még ha azok a kis részletek, akkor a legfájdalmasabb megtapasztalást tartogatták nekem. Elváltak útjaink az akkori párommal, pedig vele terveztem az életem. Egyik pillanatról a másikra elbocsájtottak a munkahelyemről, pedig azt hittem, biztos helyem van a cégnél. Totál megsemmisültem. 26 évesen, munka nélkül, szingliként, vissza költözve anyáékhoz, ültem a szobámban és néztem magam elé, közben feltéve a kérdést: miért kapom én ezt a rengeteg pofont? Persze most már tudom a választ. Sokszor a vihar azért érkezik az életünkben, hogy kipucoljon minden régit, hogy megérkezhessen az új. Elkeseredett voltam. Aztán szépen fokozatosan kezdtem kilábalni, lett egy munkám, amit szerettem, és találkoztam egy csodálatos fiúval, akiről azt hittem, ő a nagy Ő. Aztán elcsesztem. A régi sebeken át láttam az életem, egyszerűen nem tudtam beengedni azt az érzést, hogy ő szeret, hogy tényleg fontos vagyok neki, így mondhatjuk, hogy elzavartam magamtól. Kész. Teljes padló. Nem sokra rá erről a munkahelyemről is elküldtek, pedig itt is azt éreztem, bombabiztos helyem van a cégnél. Tévedtem. Pár hónap leforgása alatt újra ugyanott voltam, mint azelőtt, és éreztem, ez nem véletlen, változnom kell! Akkor vezetett el az utam Vikiékhez. Elképesztő felismeréseket tapasztaltam meg, még akkor is, mikor az összes meditáláson sikeresen bealudtam. De hittem, hogy jó úton járok, és bíztam benne, hogy minden fájdalmas megtapasztalás értem, és nem ellenem van. Márti fizikai oldásai elképesztően hatottak rám. Sokszor éreztem azt, hogy egy-egy téma kimondottan nekem szól. Sokszor ledöbbentem. Mennyire máshogy gondoltam dolgokat, és mennyire rosszul csináltam. Így hát elkezdtem magamon dolgozni. Leveleket írtam rég múlt szerelmeimnek, szüleimnek, majd elégettem, elengedve a múlt sérelmeit. Különböző feladatokkal ástam le magamban egyre mélyebbre, hogy a rég elfelejtett, de mégis ott lappangó sebeket újra feltépjem. Nem volt könnyű. Sőt.. Néha nagyon is fájt. Voltak napok, mikor semmi eredményt nem láttam az igyekezeteimben, és már majdnem azon voltam, hogy feladom. De belül valami mindig azt súgta, hogy ne add fel, menj tovább, jó úton haladsz. Jobbnál jobb könyveket sodort felém az élet, azóta csak úgy falom a könyveket. Sikerült megnyílnom annyira, hogy már teljesen természetesnek veszem, hogy beszélgetek az Angyalkáimmal. Rengeteg mindent kértem Tőlük, meséltem, kívántam, sírtam, dühöngtem, majd bocsánatot kértem. Sokszor éreztem, hogy itt a vég, én ezt nem bírom, reményvesztettnek éreztem magam. Mindenki körülöttem már házas, egy-két gyermekes anyuka, én meg itt ülök egyedül, munka nélkül, a családi fészekben. Nagyszerű.. És akárhányszor ezek a kis galád gondolatok támadták meg az elmém, mindig jött egy nyugtató sugallat: attól még, hogy nem látod, nagy változásokon mész keresztül. Hagyd, hogy beteljesülhessen. Így hát átadva minden gondomat, ráfeküdtem az élet hullámára, és hagytam, hogy arra sodorjon az utam, amerre mennem kell. Közben volt egy állásinterjúm, amire azt hittem, biztos felvesznek, de nem így lett. Rá két hétre csörgött a telefon, ugyanaz a cég, igaz nem arra a pozícióra vettek fel, hanem egy másikra, amit sokkal jobban élvezek. Április volt. Volt egy álmom. Azt álmodtam, hogy tavasz vége fele, megtalálom a nagy Ő-t. Érdekes érzés volt. Közben fokozatosan fejlesztgettem magam, írtam, olvastam, magammal foglalkoztam. Majd elérkezett a május. Emlékszem, épp teregettem, mikor egy összetéveszthetetlen sugallat jött, hogy regisztráljak az egyik ismert társkereső oldalra. Még hangosan ki is mondtam, hogy ugye ez csak egy vicc?! De nem, jött ismét a sugallat. Mondtam is, hogy jó, legyen, mit veszíthetek. Felregisztráltam. Majd pár óra múlva már chateltem Vele. Középiskolából ismertük egymást, bár a szia-szia párbeszédnél tovább sosem jutottunk. Egészen Május 27-ig. Órákat telefonáltunk, rengeteget chateltünk, majd június 2-án elérkezett az első randi. Varázslatos volt. Tudom, elcsépelt, de tényleg azt éreztük, hogy már ezer éve ismerjük egymást. Mindenben passzolunk. Ugyanaz a nézetünk, a véleményünk, a gondolkodásunk. Minden. Most leszünk 3 hónapja együtt, de mintha már évek óta együtt lennénk. Imádom, szeretem a közös időnk minden egyes percét. Még a mélyebb hullámokat is. Mert általuk megnyílunk. Mert ki tudjuk söpörni a rég múlt fájdalmait. Mert közelebb hoz minket egymáshoz. Ez nem egy rózsaszín ködbe burkolt tini szerelem. Ez a valóság. Mert érzem, hogy megérkeztünk mind a ketten. És most már látom, hogy megérte az a sok szenvedés. Mert azok a pofonok formáltak olyanná, aki most vagyok. Ami miatt együtt lehetek Vele. Tanultam a hibáimból, teljesen máshogy viszonyulok a kapcsolathoz, minden nap próbálok több lenni, észre venni a hibáimat, és együttes erővel kijavítani. Hisz ezért vagyunk együtt. Hogy egymás által tudjunk fejlődni. És fejlődünk. Még csak 3 hónap telt el, de sokat változtunk mind a ketten jó irányba. És hol van még a vég?! Remélem jó messze. Mert szeretem őt, szeretem magam, akivé általa váltam, és tudom, a feladataimnak még koránt sincs vége. És sokkal nyitottabban, magabiztosabban várom őket, mert tudom, egy-egy akadály sikeres legyőzésével, egy lépéssel közelebb kerülök önmagamhoz.

Regi


Megjegyzések

Megjegyzés küldése