Évekig időztem a szerelem előszobájában. Egy kényelmesnek tűnő, de ablaktalan, fojtogató térben, ami a „majdnem” és a „talán” bizonytalanságából épült.
Ismertem minden zugát. A reménnyel teli várakozás csendjét, a telefon felvillanására dobbant szívet, a kimondatlan szavak feszültségét a levegőben. Láttam az ajtót, ami a valódi, elkötelezett kapcsolathoz vezetett. Láttam a kilincset. De a kilincs mindig a te oldaladon volt. Én pedig csak vártam, hogy végre lenyomd, és behívj.
Én voltam a „majdnem-barátnő”. Aki elég jó volt a mély beszélgetésekhez az éjszaka közepén, de nem elég jó a vasárnapi ebédhez a családoddal. Aki elég jó volt a szenvedélyes ölelésekhez, de nem elég jó ahhoz, hogy a jövődet tervezd vele. Én voltam a biztos pont, a vigasz, a menedék. De sosem voltam a VÁLASZTÁS.
És én elhittem, hogy ez a szerelem. Elhittem, hogy a morzsákból is lehet lakomát csapni. Lefordítottam a hallgatásodat titokzatos romantikává. A távolságtartásodat a szabadságvágyad tiszteletben tartásává. A „majd meglátjuk”-ot egy ígéretté. Hazudtam magamnak, hogy fenntartsak egy illúziót, mert jobban féltem az egyedülléttől, mint ettől a méltatlan, lélekőrlő játszmától.
De egy nap, az előszoba félhomályában, a saját lelkem visszatükröződött egy porlepte tükörben. És akit láttam, az egy fáradt, szomorú szemű idegen volt, aki már alig emlékezett rá, milyen érzés teljes szívvel nevetni. És abban a pillanatban, a szívem legmélyéről feltört egy elementáris erejű ordítás: ELÉG VOLT!
Ma felmondok. Kilépek ebből a névtelen, határozatlan, lélekőrlő játszmából.
Többé nem vagyok a te mentőöved, a te unaloműződ, a te biztonsági játékosod. Többé nem elemzem a szavaidat rejtett üzenetek után kutatva. A tettek számítanak, a többi csak zaj. Többé nem nagyítom fel a morzsákat lakomává. Én egy egész lakomára vágyom, vagy inkább nem eszem semmit. Többé nem fogadom el a „majdnem”-et, a „talán”-t, a „majd meglátjuk”-ot.
Én IGEN-t akarok. Vagy egyértelmű NEM-et. A kettő közötti szürke zóna egy ingovány, ami élve eltemet.
Én egészet akarok. Egész szívet, egész figyelmet, egész embert. És ha te ezt nem tudod vagy nem akarod megadni, akkor én adom meg magamnak a legjobbat: a szabadságot, hogy találkozzak valakivel, aki igen.
Ma becsukom magam mögött az előszoba ajtaját. Nem azért, mert utállak. Hanem mert önmagamat végre jobban szeretem, és hogy ne egy váróteremben éljem le az életemet.
Az ajtó bezárult. A játszma véget ért. És a kilincs most már az én kezemben van.
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése