Kiűztem a kísérteteket a lelkem házából. Felborítottam a sakktáblát. Visszavettem a koronám. Megtörtem a láncot. Levetettem az álarcot.
És most itt állok. A csendben. A rendben. A szabadságban.
A romok helyén egy tiszta, üres telek van. A csatatér helyén egy békés, zöld mező. A börtön helyén egy tárva-nyitva álló kapu. És én egész életemben azt hittem, ettől rettegek a legjobban: a csendtől. A tértől. A lehetőségek végtelen, vakító fehérségétől.
Mert a csendben megjelent a legősibb, a leghatalmasabb ellenség. Nem egy ex, nem egy kritikus szülő, nem egy társadalmi elvárás. Hanem a tiszta, formátlan Félelem maga.
Azt suttogta: "És most mi lesz? Mindent leromboltál, ami volt. Mi van, ha az új, amit építesz, még rosszabb lesz? Mi van, ha elrontod? Mi van, ha ez az üresség sosem telik meg? Mi van, ha a szabadságod valójában csak egy díszesebb magány?"
És én egy pillanatra meginogtam. Mert a járt út, még ha fájdalmas is volt, legalább ismerős. Az ismeretlen pedig tele van szörnyekkel.
De aztán felegyenesedtem. Mert a sok csata megtanított valamire. Felismerem az ellenséget, még akkor is, ha az én saját hangomnak álcázza magát.
Ma neked üzenek hadat, te ezerarcú, formátlan kísértet! Te, akit Félelemnek hívnak!
Többé nem adok neked hatalmat a jövőm felett. A múltam felett már nincs, a jelenemben pedig nincs helyed. Többé nem hiszem el, hogy a biztonságom a mozdulatlanságban rejlik. Az igazi biztonság a fejlődésben, a változásban, a hitben van. Többé nem hagyom, hogy a kudarctól való félelem megbénítson. A kudarc nem a vég, hanem az út része. Egy lecke, egy iránytű, semmi több.
A te fegyvered a "mi van, ha?". Az én fegyverem mostantól a "megteszem, és meglátom".
Ma megfogom a tollat. A kezem talán remeg egy kicsit, de a szívem szilárdan dobog. Mert ez a történet, amit most elkezdek írni, végre az enyém.
Lehet, hogy lesznek benne elírások. Lehet, hogy lesznek benne kusza mondatok és kitépett lapok. Nem baj. Mert minden egyes betűt én írok. Én leszek a főhős, a narrátor és a szerző is. Én döntöm el, ki szerepel benne, mi a cselekmény, és mi a tanulság.
A történet címe: Élet. És az első fejezet címe: Most.
Többé nem a félelem az író. Csak egy halk suttogás a szélben, amit egyre kevésbé hallok.
Mert én írok. Végre.
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése