Szia Viki,
Gondoltam, végre írok, mert már egy ideje motoszkál a fejemben, hogy ezt el kell mesélnem neked. Az az anyaseb meditáció, amiről régebben már meséltem… hát, azóta elég sok minden megváltozott.
Tudod, én úgy kezdtem neki, hogy elfogadtam, egyszerűen ilyen vagyok. Milyen? Hát ilyen:
Régen folyamatosan azt éreztem, nem vagyok elég jó. Mindegy volt, mit értem el. Pedig szereztem két diplomát, lett egy jó állásom, de este mindig az volt bennem, hogy ez még mindig kevés, hogy ennél többet kellett volna. Borzasztóan fárasztó volt.
Ebből jött a maximalizmusom. Gyakorlatilag halálra hajszoltam magam, hogy kiérdemeljem a „jó kislány” plecsnit, amit talán sosem kaptam meg igazán. Azt hittem, ha mindent tökéletesen csinálok, majd szeretni fognak.
A nem szó nem is létezett a szótáramban. Inkább mentem el valahova hulla fáradtan, mint hogy azt mondjam, bocsi, ma nem. Aztán persze otthon puffogtam, hogy már megint kihasználtak, pedig én engedtem nekik.
És a dicséret… na az volt a halálom. Ha valaki mondott valami jót, majdnem elpirultam, és azonnal elkezdtem kisebbíteni a dolgot. Mintha ciki lett volna elfogadni, hogy valamit jól csináltam.
A meditációdban nem jött semmi látomásos, misztikus dolog. Csak csend volt, meg a hangod. És hirtelen, mint jöttek a felismerések. Nem bonyolult dolgok, inkább ilyen „leesett a tantusz” pillanatok. Az első az volt, hogy megértettem, anyám nem azért volt olyan, amilyen, mert én elrontottam valamit. Hanem mert ő is ezt hozta otthonról. Neki sem tanította meg senki, hogyan kell ezt jól csinálni. Ezzel a haragom nagy része egyszerűen elpárolgott. Aztán megláttam magamban azt a kislányt, aki mindent megtesz egyetlen simogatásért, egy „büszke vagyok rád” mondatért. És rájöttem, hogy felnőttként is ez a kislány irányít. Ő akarja a tökéletes munkát, ő akar mindenkinek megfelelni. És a legnagyobb aha-élmény: hogy a szeretetért nem kell megküzdeni. Az vagy van, vagy nincs. És én alapból megérdemlem, nem azért, mert megcsináltam valamit.
És azóta a belső hangom sokkal halkabb lett. Tudod, az, amelyik állandóan kritizált. Ha valami nem sikerül, már nem dől össze a világ. Múlt héten a barátnőm hívott, hogy segítsek neki költözni, pont egy olyan napon, amikor semmi energiám nem volt. És képzeld, azt tudtam mondani, hogy most nem jó, de jövő héten szívesen. És nem dőlt össze a világ. Nem haragudott meg.
Tegnap a főnököm megdicsért egy munkámért. És ahelyett, hogy elkezdtem volna mentegetőzni, csak annyit mondtam: köszi, én is örülök, hogy jól sikerült. Ennyi.
Szóval ez még egy folyamat, tudom. De elindult. És ez a legfontosabb.
Köszi, Viki. Tényleg.
Puszi, Ági
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése