Tavaly decemberben történt, hogy az univerzum úgy döntött, hogy egy új szintet is meg kell tapasztalnom a létezésemben.
A haverom hívott fel egyik este:
„Figyelj, van egy plusz jegyem a karácsonyi balettgálára. Eljössz?”
Én: „Azt hittem, a balett nem a te világod.”
Peti: „Nem is. Lilike lép fel (a lánya).
A felesége akkor pár hete szült, ő nem tudott menni. Hát… ezek után hogyan mondhattam volna nemet?
Megérkezünk a színházterembe.
Már az első perctől érzem, hogy ez nem az én világom.
Mindenhol gyönyörűen felöltözött anyukák és apukák, tökéletes frizurákkal, makulátlanul vasalt ruhákban.
Középen egy csapat kifejezetten sznob energiát árasztó szülő, akiknek az arcán látszik, hogy legalább három generáció óta balettalapú DNS-módosításon esnek át.
Ők azok, akik 200 ezer forintos balettcipőket vesznek a gyereküknek, és reggelente kávé helyett Chopin-etűdök mellett olvasgatják a „Hogyan neveljünk színházkritikust” c. könyvet.
Mi pedig… nos, mi az első sorban ülünk.
A leghangosabb, legkevésbé odaillő emberek.
Elkezdődik az előadás.
A gyerekek cukik. Lilike csodálatos.
De közben…
Két sorral mögöttem egy anyuka a könnyeivel küszködve suttogja: „Ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam…”
A mellettem ülő apuka (haverom) közben ezt suttogja: „Ez a leghosszabb előadás, amit valaha láttam…”
Egy másik apuka mélyen sóhajt, és azt kérdezi: „Mikor van szünet, és hol lehet bort venni?”
Én próbálom komolyan venni a dolgot, de amikor egy színpadra belibbenő kislány szó szerint háromszor körbepördül és végigvágódik a földön, majd mégis folytatja, mintha semmi sem történt volna, érzem, hogy ezt a fajta kitartást nekem is el kellene sajátítanom az életben.
De aztán…
ELJÖN A BAJ.
A konferanszié bejelenti:
„A karácsonyi gála fináléjaként a gyerekek felhívhatnak egy családtagot a színpadra egy közös zárótáncra.”
Én ekkor már érzem, hogy baj lesz.
Mert a mellettem ülő APA már félig alszik.
És akkor megtörténik.
Lilike belibben a színpad szélére, körbenéz, és rám mutat.
„Jani bácsi, gyere fel!”
Felmegyek.
Lilike ad egy kis arany csillámporos kendőt a kezembe.
A balett-tanárnő (aki még mindig adóhivatal-szintű energiát áraszt magából) rám néz és azt mondja:
„Csak kövesse a mozdulatokat.”
Az univerzum ekkor biztosan röhögött.
Elkezdődik a tánc.
A többi szülő kecses mozdulatokkal ringatózik.
Én pedig... próbálom nem úgy csinálni, mint egy beragadt ablakredőny.
Először csak lassan mozgok, próbálok nem teljesen idiótának tűnni.
Aztán jön a baj.
A kislányok egyik mozdulata egy hirtelen pörgés.
Lilike pörög.
Én is megpróbálom.
És sikerül!
Akkora lendülettel pördülök meg, és egyetlen mozdulattal eltalálom az egyik másik apuka csillámporos kendőjét, ami egy másik anyuka frizurájában landol.
A közönség egy emberként szisszen fel.
Az egyik prémium balettszülő) rám néz, és halkan ennyit mond:
„Ez... egyedi volt.”
A tapsnál Lilike odasúgja nekem:
„Jani bácsi, te voltál a legjobb.”
És ha egy ötéves ezt mondja, akkor az ember elhiszi.
Hazaértem.
Leültem a kanapéra.
És elindítottam egy meditációt.
Hogy fel tudjam dolgozni a spontán közönségszereplést.
Kösz, Viki.
Jani, aki most már balettkarrierre is készen áll (de remélhetőleg soha nem kell élnie ezzel a lehetőséggel).
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése