Évekig éltem egy csendes polgárháborúban. A csatatér a saját lelkem volt, a fegyverek a kétség, a félelem és a szégyen. Én voltam a katona, és én voltam az ellenség is. Minden reggel úgy ébredtem, hogy a fejemben már ott ült a belső áruló, a haditanácsos, aki a fülembe suttogta a stratégiát a saját vereségemhez.
„Ne szólalj meg, úgyis butaságot mondanál.” „Ne vágj bele, úgyis elbuknál.” „Ne bízz senkiben, úgyis elárulnának.” „Nem vagy elég jó. Nem vagy elég szép. Nem vagy elég.”
És én hittem neki. Elfogadtam a parancsait. Az ő hangja volt a tábornokom, az ő félelmei az én pajzsom. Kisebbé tettem magam, hogy ne vonzzam a tüzet. Elrejtettem az álmaimat, nehogy kinevessenek. Falakat építettem a szívem köré, nehogy megsérüljön. Évekig harcoltam a saját boldogságom, a saját fényem, a saját igazságom ellen.
De minden polgárháború véget ér egyszer. Mert a legkimerültebb katona is rájön, hogy értelmetlen a harc, ha a győzelem és a vereség is ugyanazt jelenti: a pusztulást. És az én lelkem elfáradt. Elfáradt a harcban, a rejtőzködésben, a kishitűségben.
És a csendben, a kimerültség romjain meghallottam egy másik hangot. Egy halk, de tiszta suttogást. A saját szívem hangját, ami azt kérdezte: Meddig még?
Ma ez a suttogás ordítássá vált. És ez az ordítás egy hadüzenet.
Hadat üzenek neked, te belső áruló, te múltbéli sebekből táplálkozó kísértet. Te, aki apám kritikájának, anyám félelmeinek, a régi tanáraim megalázó szavainak visszhangja vagy. A te hangod nem az enyém. A te ítéleteid nem az én igazságom. Lejárt az időd.
Ma leteszem a fegyvert, amit magam ellen fordítottam. Többé nem hiszem el a hazugságaidat, hogy nem vagyok elég jó, elég bátor vagy elég méltó. Többé nem büntetem magam a múlt hibáiért. A múlt leckévé vált, nem életfogytiglani börtönné. Többé nem hallgatok rád, amikor azt suttogod, hogy a szeretet veszélyes. A nyitott szív nem gyengeség, hanem a legnagyobb bátorság.
Visszaveszem a szavaimat, amiket lenyeltem. Visszaveszem az álmaimat, amiket eltemettem. Visszaveszem a fényemet, amit a te sötétséged mögé rejtettem.
Mostantól új szövetséget kötök. Szövetséget a saját szívemmel, az intuíciómmal, a bennem élő, eltiport gyermekkel. Én leszek a saját bajnokom. Én leszek a saját védelmezőm. Én leszek a hadvezér, aki a saját álmaiért, és nem a saját bukásáért harcol.
A csatatér elcsendesült. A polgárháború véget ért.
Én pedig itt állok, egyben, egészen, győztesen. És készen állok arra, hogy a belső háború helyett végre az életemet éljem.
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése