Úton a boldogság felé




Elindultam az úton egy boldogabb élet reményében. Reszket kezem-lábam, megrémít az ismeretlen. Egyedül vagyok, nincs kire támaszkodnom, nincs aki megnyugtatna. A kérdéseimre csak belülről jöhet a válasz, így kénytelen vagyok felelősséget vállalni döntéseimért. 
Végtelenül hosszú előttem az út, de a végén szikráznak a felkelő nap sugarai, megérintik arcomat, felmelegítik szívemet. 
Lépkedek előre, nem nézek magam mögé, hiszen az árnyékomon kívül nem sok mindent találnék ott. Nem nyúlok vissza a múltba, mert van egy álmom. Egy álmom, ami felé elindultam az úton. Tudom, hogy amire annyira vágyom, már vár rám. Előkészítette nekem a helyet. Elhatároztam, hogy most semmi nem fog megállítani engem. Hiába néznek rám gúnyos tekintetek... Hiába próbálnak eltántorítani mások félelmei... Hiába próbálnak meg erővel letaszítani az útról... Hiába kísértenek, csábítanak... Erős maradok! Nem veszem le szemem a célról, nem tévedek mellékutakra sem. 
Tudom, hogy már nincs sok hátra, minél magabiztosabban, öntudatosabban haladok előre, annál gyorsabban érkezem meg álmaim életébe. 
Megtanultam, hogy veszíteni nem lehet. Az ember vagy kitart és végigcsinálja, vagy feladja útközben. Több lehetőség nincs, még akkor sem, ha hiszünk benne. 
Bármi történjék is, most végigmegyek az úton! Oly sokszor adtam fel életemben, nem tartottam magam méltónak a vágyaimhoz! 
Erő ahhoz kell igazán, hogy felálljak a századik esés után. De ha eggyel többször sikerül talpra állni, mint ahányszor elbukunk, győztesként érünk a célba! 
Még egy nagy ugrás, és újult erővel, magabiztosan célba érsz, megérkezel a boldogságba! 

Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)





 

Megjegyzések