Sokáig hisszük azt, hogy a szeretet egyik legfontosabb bizonyítéka a kitartás. Hogy akkor vagyunk igazán jó emberek, ha újra és újra megértjük a másikat, megbocsátunk, türelmesek vagyunk, várunk, esélyt adunk, és akkor sem fordítunk hátat, amikor már rég elfáradtunk valaki mellett.
De vajon hol van az a pont, amikor a szeretet már régen önfeladás?
Nagyon sok ember él olyan kapcsolatban, amelyből már évekkel korábban eltűnt az öröm, a kölcsönösség, a tisztelet vagy akár a valódi kapcsolódás, mégis minden erejével próbálja életben tartani. És ez nem kizárólag párkapcsolat lehet. Ugyanígy ragaszkodhatunk egy barátsághoz, családi kapcsolathoz, munkahelyhez vagy bármilyen emberi kötelékhez, egyszerűen azért, mert valamikor fontos volt számunkra.
Az emlékeink néha erősebben kötnek valakihez, mint maga a jelen. Emlékszünk arra, hogy milyen volt régen. Arra, amikor még értettük egymást, amikor együtt nevettünk, amikor jó volt hazamenni hozzá, amikor órákig tudtunk beszélgetni, és azt hittük, hogy ez a kapcsolat örökké fog tartani. De amikor a jelen már egészen mást mutat, a lelkünk talán nem akarja elfogadni a változást. Folyton azt az embert keressük a másikban, akit egykoron volt.
Pedig elképzelhető, hogy közben mindketten megváltoztunk.
Vannak kapcsolatok, amelyek végigkísérnek bennünket egy életen át, és vannak olyanok, amelyek csak egy bizonyos életszakaszban töltenek be fontos szerepet. Tanítanak valamit önmagunkról, tükröt tartanak, segítenek fejlődni, szeretetet adnak, vagy éppen fájdalmas tapasztalatokon keresztül mutatják meg, hogy végre jobban kellene szeretnünk saját magunkat.
Attól, hogy valaki fontos része volt az utadnak, még nem biztos, hogy a következő szakaszon is veled kell tartania.
Ezt különösen nehéz elfogadni azoknak, akik egész életükben azt tanulták, hogy nekik kell összetartaniuk mindent.
De nem lehet, hogy miközben folyamatosan a másik lelkét próbálod megérteni, megfeledkezel a sajátodról?
Megérteni valakit csodálatos dolog. Együttérezni vele szintén. De az együttérzés nem azt jelenti, hogy korlátlan hozzáférést kell biztosítanod az életedhez annak, aki újra és újra fájdalmat okoz neked.
Lehet érteni valakinek a sebeit úgy is, hogy közben meghúzod a határaidat.
Lehet szeretni valakit távolabbról.
Lehet hálásnak lenni mindazért, amit egy kapcsolat adott, miközben felismered, hogy ma már nem táplálja a lelkedet.
A lélek fejlődése során elérkezik egy pont, amikor megérti, hogy nem minden veszteség valódi.
Gondolj csak bele, mennyi energiát emészt fel egy olyan kapcsolat, amelyben folyamatosan találgatnod kell. Vajon haragszik? Vajon szeret? Vajon keresni fog? Vajon mit mondjak, hogy ne sértődjön meg? Vajon mit tehetnék még, hogy végre megértsen?
Amikor egy kapcsolatban hosszú időn keresztül több energiád megy el a kapcsolat fenntartására, mint amennyi szeretetet, biztonságot és valódi jelenlétet kapsz általa, érdemes őszintén ránézni arra, miért kapaszkodsz még mindig belé.
Lehet, hogy már nem is a másik emberhez ragaszkodsz.
Lehet, hogy ahhoz a jövőhöz, amit valaha elképzeltél vele.
Lehet, hogy ahhoz az ígérethez, amit tett.
Lehet, hogy ahhoz az érzéshez, amit évekkel ezelőtt adott neked.
Vagy egyszerűen ahhoz a gondolathoz, hogy ha eléggé szeretsz valakit, akkor egyszer majd minden megváltozik.
Pedig a szeretet nem varázspálca, amellyel egy másik ember helyett elvégezhetjük az ő belső munkáját.
Nem tudsz helyette felismeréseket szerezni. Nem tudsz helyette dönteni. Nem tudsz helyette fejlődni. És bármennyire szeretnéd, nem tudsz valakit belehúzni egy olyan kapcsolatba, amelyért egyedül te küzdesz.
Két ember kapcsolódásához két ember jelenléte szükséges.
Lehet, hogy pont akkor kezd el megváltozni az életünk, amikor abbahagyjuk azoknak az ajtóknak a döngetését, amelyek hosszú ideje zárva vannak előttünk. Amikor már nem akarunk mindenáron bizonyítani, meggyőzni, megmenteni és megtartani, hanem visszavesszük az energiánkat, és végre saját magunk felé fordítjuk.
És ekkor történik valami különös.
A csendben elkezded újra meghallani önmagadat.
Rájössz, mennyire elfáradtál. Rájössz, mennyi mindent elfogadtál csak azért, mert féltél az elvesztéstől. Rájössz, hogy a béke, amit annyi ideig a másik embertől vártál, végig benned akart megszületni.
Az elengedés ezért nem mindig egy kapcsolat kudarcát jelenti.
Néha éppen az önmagadhoz való visszatérés kezdete.
Vannak emberek, akiket szeretettel közelebb kell engednünk magunkhoz, és vannak, akiket szeretettel el kell engednünk. Igazán bölcsek akkor vagyunk, ha idővel megtanuljuk felismerni a kettő közötti különbséget.
Ha ezt valóban megérted, már nem az lesz a kérdés, hogyan tarthatnál meg valakit mindenáron.
Hanem az, hogy miért akarnád elveszíteni saját magad, hogy valaki más melletted maradjon.
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése