Kislány egy régi életből...

 Szia Viki!

Már vagy háromszor nekifutottam ennek a levélnek, de valahogy mindig kitöröltem, amit írtam. Pedig már több mint két hónap eltelt azóta, hogy megcsináltam az előző életes meditációdat, és azóta szinte mindennap eszembe jut valami belőle.

Az elején szeretném elmondani, hogy én egyáltalán nem vagyok az a típus, aki minden meditáció alatt lát valamit. Sőt, sokszor kifejezetten bosszantott, amikor mások olyan részletes élményekről számoltak be, mert nekem legtöbbször csak színek, érzések, néha egy-egy arc vagy helyszín jelent meg. Ezért aztán amikor azon az estén elindítottam a meditációdat, nem vártam most sem semmi különöset. A férjem már aludt, én meg befeküdtem a nappaliban a kanapéra, betakaróztam, és arra gondoltam, hogy legfeljebb jól kipihenem magam. :))

Ehhez képest olyan élményben volt részem, amiről még most is nehezen tudok beszélni.

A meditáció egyik részénél egyszer csak azt éreztem, hogy mezítláb állok valami hideg kövön. Annyira valóságos volt, hogy még a lábujjaimat is behúztam a takaró alatt. Egy hosszú, keskeny folyosón voltam, ahol a falak sárgásfehérek voltak, és az egyik oldalon apró ablakok sorakoztak. Nagyon furcsa szag volt, valami gyógynövényes, füstös, dohos keverék. Nem tudom jobban elmagyarázni. Azt viszont azonnal tudtam, hogy ez nem egy otthon, hanem valamilyen intézmény.

Egy fiatal nő voltam, talán huszonöt éves, barna hajjal, amit szorosan hátrafogtam. Hosszú, szürkéskék ruhát viseltem, és egy csomó kulcs lógott a derekamon. A kulcsok csörgését olyan tisztán hallottam, hogy amikor később visszatértem a meditációból, még kerestem is, mi adhatta azt a hangot a lakásban.

És ami a legérdekesebb, egyáltalán nem voltam meglepődve azon, hol vagyok. Olyan érzésem volt, mintha egyszerűen visszamentem volna valahová, ahol már ezerszer jártam.

A folyosó végén volt egy szoba, ahová nagyon nem akartam bemenni. Tudtam, hogy valaki vár ott rám, és közben olyan szorítást éreztem a gyomromban, mint amikor az embernek valami nagyon rossz hírt kell közölnie.

Amikor kinyitottam az ajtót, egy kislány ült az ágy szélén. Olyan nyolc-kilenc éves lehetett. Vékony volt, szőke, és az egyik kezében egy piros szalagot szorongatott. Nem sírt, nem is szólt semmit, csak nézett rám. És én abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy ő az én gyerekem.

Na, itt kezdtem el a valóságban is sírni.

Mert abban az életben valamiért nem nevelhettem fel őt. Azt éreztem, hogy fiatalon szültem, és a körülmények miatt el kellett engednem, később pedig abban az intézményben dolgoztam, ahová ő került. Nem tudom, hogy árvaház volt-e, vagy valami más, és azt sem tudom, pontosan melyik országban jártam. Az épület és a ruhák alapján nagyon régi időnek tűnt, talán az 1800-as évek vége lehetett, de ebben nem vagyok biztos.

A kislány azt kérdezte tőlem, hogy most már hazamehetünk-e.

Én pedig azt válaszoltam neki, hogy hamarosan.

Ezt az egyetlen szót azóta sem tudom elfelejteni.

Mert abban a pillanatban olyan érzés öntött el, hogy már nagyon sokszor mondtam ezt neki, és egyik alkalommal sem volt igaz. Képtelen voltam változtatni a helyzeten. Gyáva voltam, féltem attól, hogy elveszítem a munkámat, és attól is, hogy mások megtudják, ő az én lányom.

A meditációban ezután mintha eltelt volna néhány év. Nem tudom, hogyan történt, egyszerűen már egy másik helyen álltam. Egy temetőben voltam, esett az eső, és egy nagyon kicsi sír előtt térdeltem. Ugyanazt a piros szalagot tartottam a kezemben.

Akkor értettem meg, hogy soha nem vittem haza.

És most jön az a rész, ami miatt tulajdonképpen megírom neked ezt a levelet.

A meditáció alatt egyszer csak megjelent előttem a jelenlegi életem egyik legnagyobb problémája. Én ugyanis gyerekkorom óta elképesztő bűntudattal élek. Mindenért. Ha valakinek rossz kedve van, rögtön azt keresem, hogy én mit rontottam el. Ha valaki segítséget kér, akkor is igent mondok, amikor már egyáltalán nincs erőm hozzá. Ha pedig valakinek nemet mondok, utána napokig azon rágódom, hogy biztos megbántottam.

A férjem sokszor mondta, hogy olyan vagyok, mintha mindenkinek az életéért én lennék a felelős.

És képzeld, amikor ott térdeltem annál a sírnál, egyetlen gondolat volt bennem: hogy ha valaha újra lehetőségem lesz másokon segíteni, akkor soha többé nem fogok senkit cserben hagyni.

Ez volt a fogadalmam.

Nem tudom, hogy ez tényleg egy előző élet emléke volt-e, vagy a tudatalattim mutatta meg így azt, amit valamiért meg kellett értenem, de nekem ott minden összeállt.

Aztán a meditációd vezetésével egyszer csak újra ott álltam a kislány előtt, de már nem az intézményben, hanem egy gyönyörű, napfényes réten. Olyan volt, mintha nyár eleje lett volna, magas fűvel, apró fehér virágokkal. A kislány ugyanabban a ruhában volt, és a piros szalag a hajában volt.

Meg akartam ölelni, de ő előbb megfogta a kezemet, és azt mondta, hogy már nem kell várnom rá.

Ezt követően olyan hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amit még soha életemben. Mintha valami nehéz követ, amit nagyon régóta cipelek magammal, egyszerűen levettek volna rólam.

Aztán megkérdeztem tőle, hogy megbocsátott-e nekem.

Erre nevetni kezdett, és csak annyit mondott, hogy ő soha nem haragudott rám.

Ezen a ponton már annyira sírtam, hogy teljesen átázott a párnám.

Amikor véget ért a meditáció, legalább húsz percig csak ültem a kanapén. A férjem közben felébredt, kijött a nappaliba, és megijedt, mert azt hitte, valami baj történt. Elmeséltem neki az egészet, ő pedig csak hallgatott, aztán megölelt.

Másnap reggel azonban történt valami, amitől még jobban megdöbbentem.

A tizenhat éves lányom reggelizés közben megkérdezte, hogy miért vagyok olyan furcsa. Mondtam neki, hogy csak sok mindenen gondolkodom. Erre teljesen váratlanul azt mondta, hogy anya, én szeretlek, de néha olyan, mintha mindig attól félnél, hogy elveszítesz.

Ezt soha korábban nem fogalmazta meg így.

Azt is elmondta, hogy sokszor azért nem mer nekem beszélni a problémáiról, mert látja, mennyire magamra veszem őket. Ha összeveszik egy barátnőjével, én jobban kétségbeesem, mint ő. Ha rossz jegyet kap, én már azon aggódom, mi lesz vele felnőttkorában. És ha elmegy valahová, addig vagyok nyugodt, amíg haza nem ér.

Ott ültem vele szemben, és megértettem, hogy miközben mindentől meg akarom védeni, sokszor éppen a félelmeimmel nehezítem meg az életét.

Ez volt az első alkalom, amikor nem kezdtem el magyarázkodni, hogy én csak jót akarok. Egyszerűen megköszöntem neki, hogy ezt elmondta.

Azóta nagyon sok minden megváltozott.

Vannak még olyan helyzetek, amikor előjönnek a régi beidegződések, de most már észreveszem őket. És ez óriási különbség.

Például a lányom szeptemberben elment három napra az osztályával kirándulni. Régebben biztosan legalább tízszer felhívtam volna, és ha fél órán belül nem válaszol, már a legrosszabbra gondolok. Most megbeszéltük, hogy esténként ír egy üzenetet, és ennyi. Az első este borzasztó nehéz volt, de aztán eszembe jutott a meditációban látott kislány, és valahogy megértettem, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy állandóan rettegek valakiért.

Amikor hazajött, magától odabújt hozzám, és azt mondta, hogy olyan jó volt, hogy most nem aggódtam végig az egészet.

Ez nekem többet ért bárminél.

A munkahelyemen is történtek változások. Huszonhárom éve dolgozom ugyanannál a cégnél, és mindig én voltam az, aki bent maradt tovább, elvállalta mások feladatait, helyettesített mindenkit. Múlt hónapban először mondtam nemet egy péntek délutáni pluszmunkára. Képzeld el, negyvenkilenc évesen ott tartottam, hogy remegett a kezem, amikor kimondtam, hogy most nem tudom vállalni.

A főnököm meg egyszerűen annyit mondott, hogy rendben, akkor megoldjuk máshogy.

Én pedig hazafelé majdnem elnevettem magam, mert rájöttem, hogy évtizedek óta félek valamitől, ami azon a napon meg sem történt.

De van még valami, amit eddig senkinek nem meséltem el, csak a férjemnek.

A meditáció után néhány nappal édesanyámnál voltam, és régi családi fényképeket nézegettünk. Nem is tudom, hogyan került szóba, de elkezdett mesélni a nagymamájáról, akit én soha nem ismertem. Azt mondta, nagyon szomorú élete volt, mert fiatalon elveszített egy kislányt. Az egyik fiókból elővett egy régi dobozt, amiben néhány megsárgult fénykép és levél volt.

És abban a dobozban volt egy kifakult, piros hajszalag.

Most biztos azt gondolod, hogy ezt már én sem hiszem el, de komolyan mondom, percekig meg sem tudtam szólalni.

Persze lehet, hogy véletlen egybeesés, hiszen régen rengeteg kislány hordott ilyen szalagot. Nem is akarom mindenáron megmagyarázni. De nekem az a pillanat nagyon sokat jelentett. Anyukámnak elmeséltem, mit láttam a meditációban, és képzeld, ő is sírni kezdett. Utána több mint két órán keresztül beszélgettünk a családunk nőtagjairól, a veszteségeikről, a félelmeikről, és arról, hogy nálunk a nők valahogy mindig mindenkiért felelősnek érezték magukat.

Életemben először éreztem azt, hogy anyukám és én nemcsak anya és lánya vagyunk, hanem két nő, akik rengeteg mindent megértenek egymásból.

Azóta hetente egyszer elmegyünk kettesben sétálni. Korábban szinte mindig csak a bevásárlásról, a gyerekekről, a főzésről meg a napi gondokról beszélgettünk. Most meg olyan dolgokat tudok meg róla, amiket negyvenkilenc év alatt soha nem mesélt el.

És tudod, mi a legfurcsább az egészben?

Hogy én eredetileg azért kezdtem el az előző életes meditációidat hallgatni, mert kíváncsi voltam, ki lehettem régen. Azt hittem, majd látok valami érdekes történetet, esetleg megtudom, hogy éltem-e már valahol külföldön, vagy voltam-e valami egészen más ember.

Ehhez képest úgy érzem, sokkal többet tudtam meg arról, hogy most ki vagyok.

Arról, hogy miért félek állandóan, miért akarok mindenkit megmenteni, és miért hiszem azt, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha mindenki számára mindig elérhető vagyok.

Két hete volt egy pillanat, ami talán a legjobban mutatja, mennyit változtam. Vasárnap délután volt, a férjem a kertben dolgozott, a lányom a barátaival volt, én pedig egyedül ültem a teraszon egy teával. Régebben az ilyen délutánokon mindig kerestem valami tennivalót. Most először csak ültem, néztem a fákat, és egyáltalán nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy éppen senkinek nem vagyok a segítségére.

És egyszer csak eszembe jutott az a kislány a réten.

Nagyon mély szeretetet éreztem, és azt, hogy végre tényleg elengedtem.

Lehet, hogy furcsán hangzik, de olyan volt, mintha negyvenkilenc évesen most először kaptam volna engedélyt arra, hogy a saját életemet is éljem.

A férjem egyébként azt mondta a múltkor, hogy nem tudja pontosan, mit csináltál velem azon a meditáción, de szerinte sokkal könnyebb most velem együtt élni. Ezen persze először megsértődtem, aztán mindketten nevettünk. :)))

Azért írtam le neked ilyen hosszan, mert szeretném, ha tudnád, hogy amit csinálsz, az mennyire sokat tud jelenteni valakinek. Lehet, hogy te felveszel egy meditációt, és nem is sejted, hogy valaki hónapok múlva is abból merít erőt, amit közben átélt.

Én például most már egészen másképp gondolok arra a mondatra, hogy el kell engednünk a múltat. Mert korábban azt hittem, ez csak annyit jelent, hogy nem foglalkozunk vele többet. Most meg azt érzem, hogy néha előbb meg kell értenünk valamit belőle ahhoz, hogy végre le tudjuk tenni.

És még valami. A meditációban a kislány utolsó mosolyára emlékszem a legélesebben. Arra a pillanatra, amikor már nem volt benne várakozás vagy szomorúság, csak öröm. Sokszor, amikor megint elkezdek valami miatt feleslegesen aggódni, becsukom a szemem, felidézem az arcát, és valahogy azonnal könnyebb lesz.

Köszönöm neked ezt az élményt, és azt is, hogy olyan természetesen, szeretettel vezeted ezeket az utazásokat, hogy az ember mer szembenézni olyan érzésekkel is, amelyeket talán egész életében kerülgetett.

Nagyon sok szeretettel ölellek, és kívánom, hogy még rengeteg emberhez eljussanak a meditációid!

Erika

Ui.: A piros szalagot azóta édesanyám nekem adta. Egy kis dobozban tartom a hálószobámban.

Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek  (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)

Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop    (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)

Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts

Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/

Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html

Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/

YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A

Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html