Emlékezés Atlantiszra

Az előző életekben visszavezető regressziók és a spontán emlékezés révén sokan emlékeznek Atlantiszra, a magasan fejlett civilizációra – amelyben a szállítást, a világítást és a gyógyítást egyaránt a fókuszált és kristályokkal felerősített gondolati energiákkal végezték. Az atlantiszi gyógyítók a természet energiáinak segítségével, pozitív elvárásaikkal, valamint az angyalokkal és más isteni lényekkel való együttműködésük révén érték el csodálatos eredményeiket.


"Láttam sötétbarna hajamat, vékony karjaimat és kezeimet. Én voltam a gyógyító templomban szolgáló pár fiatal papnő egyike. Mindannyian teljes bizonysággal tudtuk, hogy a gyógyítás kulcsa a tökéletes hit.
Mi, nők, imával teli dallamokat énekeltünk, ezzel előzzük meg a csüggedést vagy figyelmünk elterelődését. És ekkor egy édes hangon, mely nem az enyém volt, énekelni kezdtem egy idegen nyelven.
Két férfi főpap gyakran elterelte a templomban dolgozó nők figyelmét a gyógyításról. Hangosak voltak, energiáik pedig durvák. Goromba modoruk zavarta a gyógyító templom szent energiáit. Dalaink segítségével középpontunkban tudtunk maradni, és segíteni tudtunk a betegeknek, hogy megőrizzék nyugalmukat és ellazultságukat.
A gyógyító templom közepén egy tiszta, alig egy méter magas kristály piramis állt, közepében egy hatalmas, mindent látó kék szem holografikus képével. A szem és a piramis felesősítette a piramis fölötti kerek lyukon át beáradó napfényt.
Mi, nők, olívaolajat öntöztünk kezünkre, majd a napfénybe tartottuk őket, alaposan megtisztítva ezzel kézcsakránkat. A piramis melletti oltáron, ahol magukba ihatták a fényt, kenyér, víz, olívabogyók, almák és más gyümölcsök hevetek. Ezek fogyasztása révén a betegek jobban magukba tudták engedni a fényt.
Steven a nevemet kérdezte, én pedig habozás nélkül feleltem: Domya. Steven azt is megkérdezte, honnan van a piramis és a szem, és én rögtön válaszoltam – Hermésztől. Bár néhány dolgot már tudtam Hemészről, arról, hogy közvetlen összefüggésbe hozzák Görögországgal és Atlantisszal is, egészen addig fogalmam sem volt, míg kutatni nem kezdtem utána. De ezek már a regresszió utáni időszak gondolatai voltak. A regresszió ideje alatt teljes lényemmel az atlantiszi időkben voltam, én voltam Domya, aki a gyógyító templomban betegeket gyógyított.
A betegek egy keskeny, U-alakú kvarckristályágyon feküdtek. A hét papnő felváltva egy nagy kristálycsúcsot tartott a beteg csakrái fölé. Minden papnő egy csakrának megfelelő színért volt felelős, mindenki arra az egy színre koncentrált. Amikor feltöltöttük színnel a beteg csakráját, a következő papnő volt soron, aki az eggyel feljebb levő csakrán kezdett dolgozni. A gyökércsakránál kezdtük, innen haladtunk fölfelé. Gyakran kellett a szívcsakrán, a torokcsakrán és a harmadik szemen dolgoznom. A szívcsakra volt a kedvencem, mert bár alapszíne a zöld, mindig sok rózsaszínt is láttam a zölddel összefolyva örvényleni – mintha egy gyönyörű rózsa lett volna levelekkel.
Zümmögő, sercegő hang jött a kristálypiramis felől, mintha egy generátor küldött volna szikrákat a betegek csakrái fölé tartott kristályokon keresztül. Nem tudom, hogyan ugrottak a szikrák kristályainkra, de az összehangoltság tökéletes volt.
Betegeink idejük nagy részében a kertben sétáltak velünk, a kényelmes székeken szunyókáltak a napsütésben, vagy csak üldögéltek a friss levegőn, megszabadulva világi gondjaiktól és problémáiktól. Gyógyító templomunk oltalmat adó mennyország volt, amit az istenek és istennők védőburkaként még a harcosok is tiszteltek. A templom egy hatalmas hegy lábánál helyezkedett el, amely jótékony gondnokként óvott és védelmezett, és délután árnyékával még az esti sötétség beköszönte előtt beterített bennünket.
Gyógyító munkánkat főként a nappali órákban végeztük. Telihold idején azonban mindannyian belemerültünk a sötétségbe. Ilyenkor a telihold kerekségét utánozva mi, papnők, egy kört alkottunk. Magunkban áldást mondtunk, majd közösen fogadtuk a körrel a holdenergiát, ezután pedig kedves és megerősítő szavakat mondtunk egymásnak. Olyanok voltunk, mint egy önsegítő csoport, amelyeknek tagjai feltöltik egymás akkumlátorait. Megfigyeltem, hogy a telihold utáni napokon tudtunk a legjobban törődni a betegekkel. A kristályok szinte éltek, teljesen fel voltak töltve. Munkánk különös hatékonyságának kulcsát az újratöltött kristályok jelenthették.
Mi, papnők, egy különálló épületben aludtunk, amelyet kicsivel a templom felett építettek a hegyoldalba. Egy nagyméretű szobán osztoztunk, melyben több ágy is volt. Öltözőrészünk is közös volt. Mivel mindannyian ugyanolyan zsákruhát hordtunk, ezek is közösek voltak, nem számított, melyik kié. Az idő nagy részében együttműködve dolgoztunk, csak alkalmanként fellépő szertelenségünk okozott közöttünk kisebb súrlódásokat.
Bosszúságunk fő forrásai a férfiak voltak. Fekete ruhában jártak, és idejükkel láthatóan nem tudtak mit kezdeni. Talán puszta unaloműzésből, testi működésük hangjait szabadon engedték, és még csak szégyent vagy bűntudatot se éreztek miatta. Ráadásul mindig nagyhangon beszéltek, és olyan peckesen járkáltak, mintha felügyelő őrök lettek volna. De természetesen azonnal készségesen végezték dolgukat, amint egy-egy erősebb felépítésű beteget a kristályágyra kellett segíteni vagy valahová el kellett szállítani. Ezekben a percekben megbocsátottam nekik a korábbi bosszúságokért.
Szerettem a kertben sétálni a betegekkel, ezért gyakran vállalkoztam erre a feladatra. Sokáig ültünk csendben, fogtam a beteg kezét, és közben hallgattuk a madarak énekét, magunkba szívtuk a virágok illatát, és a faleveleken átszűrődő napfényt.

Ha újra egészségesek akartak lenni, betegeink mindig a gyógyulás útjára léptek. Előfordult azonban, hogy valaki nagy kétségbeesésébe süllyedt, és nem akart gyógyulni. Mindig egyértelmű volt, hogy azok voltak így, akik már lemondtak az életről. Elfáradtak, és – nyersen fogalmazva – valamilyen indokra volt szükségük, hogy hazatérhessenek. Mennyire tisztán láttam ezt. Mindig tudtam, ki az, aki feladja. Szürkés bőrszínük élettelenségről árulkodott, ami hamarosan élettelen testben mutatkozott meg. Én azonban mindig úgy tartottam, mindenkinek joga van eldönteni, akar-e élni, ezért soha nem próbáltam maradásra bírni azokat, akik menni szándékoztak.
Nehéz szívvel hagytam ott Atlantiszt. A hipnotikus transzállapotból kijőve az esti szellő hűvös érintését éreztem testemen.
Egészen megváltoztál – jegyezte meg Steven, míg tagjaimat kinyújtóztattam, és felálltam. Igen, a regresszió alatt valóban megváltoztam, hiszen olyan mélyen beleéltem magam atlantiszi papnő énembe." 


Forrás: Dr. Doreen Virtue

Megjegyzések