2017. február 2., csütörtök

Add ki magad!


Terhelő súlyok, torokba szoruló gombócok, mázsás kövek, égető-szúró tüskék nyomják a szíveket, terhelik a torkokat. Cipeljük, visszük magunkkal, eltorlaszolva az utat az áldások, az új, friss energiák, a szabadulás, a tisztulás, a gyarapodás előtt. Mindannyiunkban ott bújkál valahol a félelem. Nem merjük, nem engedjük kiadni magunkat, vágyak, érzések, gondolatok szorulnak a falak közé, mert félünk. Rettegünk attól, hogy a másik megismer. Hogy meglátja a csupasz lelkünket, az igazit, aki valójában vagyunk, aki fáj, érez, élvez, szeret, szenved, és más véleménnyel, viselkedéssel bír, mint az elvárható átlag.
Nem merjük kimondani, kimutatni, megmutatni, láthatóvá tenni, ami belénk szorult. Mert akkor mit mond, mit tesz, mit hisz a másik? Hogyan fog reagálni? Hogyan cselekszik azután? Akkor meglátja, megtudja, megismeri... Akkor mindennek vége, neki az nem fog tetszeni, ő mást vár el, mert a saját képére akar formálni, uralni, birtokba venni és felül maradni.
Sem a Nő, sem a Férfi nem meri kimutatni az érzéseit, a gyengeségeit, a finomságát, a vágyait, az erősségét, az akaratát, az elfojtott ösztönöket. A Nő fél, hogy túl sok benn a lágyság, a Férfi fél, hogy túl sok benn a vadállat. S közben a Nő az erőt akarja látni, a Férfi pedig a gyengeséget...
Mindenkinél ott a feladat. Az egyik szerelmet vallana, de fél az elutasítástól. A másik kimondaná a saját véleményét, de fél a kiközösítéstől. Van, aki látja az ellenséges erőt, de nem meri átvenni az irányítást, és jó irányba terelni a dolgokat, mert nem akar senkit megsérteni, és magára haragítani. Nyugalmat és harmóniát akarunk, változást és beteljesedést, de nem vállaljuk érte a viharokat, a támadásokat és a küzdelmeket. Nem merünk kimondani és kimutatni, mert félünk a veszteségtől.
A terhek cipelése újra és újra visszatérő feladatokat hoz elénk... nem tettük meg tegnap, egy éve, tíz éve? Nem baj, visszatér és újra eljön a lehetőség. Nem tettük meg az egyikkel? Nem baj, majd megtesszük a másikkal. Azt kérdezzük, miért kerülünk mindig ugyanabba a helyzetbe, de azt már nem, hogy miért nem tesszük-adjuk bele magunkat igazán, maximálisan, teljességgel?
Karmikus teherként cipeljük a szívünket, a gondolatainkat, a vágyainkat, és szenvedünk attól, hogy nem szabadítjuk ki. Pedig egyszerű.
Oda kell állni elé és ki kell mondani. Őszintén megmutatni. Meztelenül. Álarc nélkül. Letenni a szerepeket és vállalni, ami vagyok. Lehet félni. De azzal együtt is. Gyengén, remegve, vagy tűzben égve és erőszakkal. De nem kérni bocsánatot azért, hogy élek. Fogni és elvenni amit akarok, vagy kijelenteni, egy ponttal a végén, hogy mit nem.
És megjön a karmikus felszabadulás. Belül zajlik, teljesen függetlenül attól, hogy a másik hogyan fog reagálni. Mert nem az a lényeg, hogy ő azután mit tesz. A lényeg az, hogy én megtettem, amit nekem kellett. Hogy megszabadult a szívem, fellélegzett a tudatom. És ott, akkor, megtapasztalom az erőt, eltűnnek a súlyok, megtörténik a tisztulás, és könnyedén lépek tovább. Ez volt a karma – nem az, ami vele történt. Hanem az, ami bennem lezajlott.

Zentai Anna asztrológus






Aktuális oldások és tanfolyamok programja az alábbi linken megtekinthető: 


Vélemények:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése