A tökéletes társ

Bejegyezte: –


Biztos vagyok benne, hogy minden ember vágyik arra, hogy kiteljesedett, boldog, harmonikus párkapcsolatban éljen. Azt mondják, tökéletes párkapcsolat és tökéletes ember nincs. Én viszont hiszek abban, hogy létezik, aki tökéletesen illik hozzánk. 

Ha helyén van az önbecsülésünk, szeretjük magunkat, elfogadjuk a körülményeinket, akkor nem a hibákat, hanem az erősségeket fogjuk észrevenni kapcsolatainkban, és az egy harmonikus, “tökéletes” állapot lesz számunkra. 

Sok év munkája van abban, hogy felismertem az életem csodáját, a saját értékeimet, és ezáltal létezni tudok egy “tökéletes” párkapcsolatban. 

Ne hidd azt kérlek, hogy nekem könnyebb volt, mint neked. Ugyanazokon a feladatokon, leckéken keresztül vezetett az utam, és bizony rendkívül nehéz volt. Ám egy percig sem kételkedem abban, hogy megérte. 

Nem választottam magamnak könnyű gyermekkort, anyukám 17, apukám 19 évesek voltak, amikor megérkeztem a családba (csak azért kezdem ennyire a legelején, mert ez szorosan összefügg a párkapcsolattal). Állítólag a szüleim kapcsolata nem szerelem volt, csupán egy jól sikerült “barátság”. Nem voltam tervezett gyermek, így egész életemben arra törekedtem, hogy megfeleljek, mégis mindig úgy éreztem, hogy kevés vagyok. Sokszor hittem magam feleslegesnek, tudtam, hogy engem nem vártak. Sőt! Nyűg és teher voltam. Később ezekkel az érzésekkel mindig sikerült olyan párt választanom, akik tovább erősítették bennem az áldozatszerepet. Az érettségi utáni napon összepakoltam és elköltöztem egy fiúhoz, akit alig ismertem. Ő nem a makulátlan múltjáról volt híres. Három és fél év megaláztatás után tovább léptem. Megcsaltak, ugyanúgy, mint anyukámat. Nálunk a családban ez volt a nők programja. Ezt cipeljük generációk óta. Szerintem ez sok helyen így van, csak nem beszélnek róla. Őszintén szólva, sosem hittem el, hogy lehet egy olyan párom, aki önmagamért szeret. Bennem általában megmentőt láttak a férfiak, természetesen azért, mert ezt a szerepet vettem magamra még gyermekkoromban. Állandóan meg akartam menteni a szüleimet. 22 éves korom után nem igazán voltak kapcsolataim, plátói szerelmekbe menekültem, a valóság mindig túl rideg volt. Olyan emberek után sóvárogtam, akikről tudtam, hogy elérhetetlenek. Egyfajta önvédelem volt ez részemről. Tudat alatt azt éreztem, hogy így nem sérülhetek. Borzalmasan szenvedtem, és hibáztattam mindenkit a boldogtalanságomért. Közben elkezdtem tanulni és próbáltam megérteni a dolgok értelmét. Mindig újabb és újabb feladatok elé állított a sors. Nekem mindig kellett valaki, akiben reménykedhetek, de közben megmagyaráztam magamnak, hogy nem állok készen egy kapcsolatra. 
14 éves koromban szerelmes voltam egy focista fiúba (legalábbis akkor azt hittem, szerelmes vagyok), akinek volt családja. Természetesen csak távolról szerettem őt. 2-3 éven keresztül mondogattam magamnak, hogy biztosan az ő felesége leszek. 30 éves koromban futottunk össze újra. Na vajon mikor? A válópere napján. Amikor elhárult minden akadály, és tényleg lehettem volna a felesége. Vigyázz, mit kívánsz, mert megvalósul! Szerelmes lett belém. Hát igen, de ő nem az volt, akinek 14-16 évesen elképzeltem. Találkoztunk néhányszor, aztán beláttam, hogy semmi közünk egymáshoz. Ahogy elkezdtem oldani magam, egymás után bukkantak fel a múltból a lerendezetlen kapcsolatok. Szép sorban elkezdtem feldolgozni őket, és egyre jobban éreztem magam. 
Majd 33 éves koromban pont egy lélektárs oldás után az interneten ismertem meg egy srácot, ami akkor rendkívül sorsszerűnek tűnt. Véletlenszerű volt az egész, az élet intézte. Minden érzést megkaptam tőle, amire valaha vágytam. Ő volt az első, aki “más, mint a többi”. Ma már tudom, hogy azért, mert közben rengeteget változtam, és elkezdtem magamba engedni a szeretetet. Megtapasztaltam, mi az az önzetlenség, a szabad akarat és a valódi szeretet. Amikor nem vársz viszonzást. Kis idő után kiderült, hogy ő párkapcsolatban él, de még mielőtt találkoztunk volna, szakítottak. Néhány hét csoda következett, egy gyönyörű érzés költözött a szívembe. De még mindig tele voltam félelmekkel. Még mindig kevésnek éreztem magam. Így utólag teljesen egyértelmű, hogy még mindig nem voltam felkészülve egy igaz szerelemre. Ott működtek bennem a régi fájdalmak, pedig azt hittem, már régen túl vagyok rajtuk. Ezek a kapcsolatok azért jönnek, hogy rádöbbentsenek, mely részeim nincsenek még meggyógyítva. Kevés ezeken meditálni, át kell ültetni a gyakorlatba. 
Aztán megtörtént a legszörnyűbb dolog a világon, szó nélkül eltűnt. Egyszerűen nem jelentkezett többé, pedig előző nap még azt mondta, mi egy lélek vagyunk. Kezdődött egy óriási küzdelem magammal. Megint megbírkózni azzal, hogy kevés vagyok… Én csak arra vagyok jó, hogy elhagyjanak… hogy kihasználjanak… Amennyire csak lehetett, a lehető legmélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. 
El kellett kezdenem újra gyógyítani magam. Elő kellett szednem a régi emlékeimet. Meg kellett értenem, miért történik ez velem. 
Aztán jött egy új férfi az életembe (akit egyébként régóta ismertem), és ő még nagyobbakat rúgott belém. Azt hittem, érzelmileg már nem süllyedhetek lejjebb, de rácáfoltam.  Ami negatív történhet egy kapcsolatban, az velem megtörtént. Amennyire csak meg lehet alázni egy embert, velem megtették. Utólag rendkívül hálás vagyok neki, mert igazán ő adott nekem esélyt arra, hogy meggyógyítsam ezt az áldozatszerepet magamban. Rájöttem, hogy ezt csak azzal teszik meg, aki hagyja. Rájöttem, hogy azért bánt, mert ezt várom el. 
Nagyon nehéz volt, de elkezdtem összeszedni magam. Értettem én az eszemmel, hogy el kell engednem ezeket a helyzeteket és embereket, de a szívem máshogyan érzett. Harcolt egymással a kettő. 
Végül felismertem, hogy az elengedés mást jelent, mint amit eddig hittem. Nem a szeretetet kell elengednem, hanem a fájdalmat. Hinnem kell abban, ha dolgom van vele, akkor úgyis elvezetnek bennünket egymáshoz. Ha pedig nincs, akkor ha fejen állok, akkor is vége lesz a kapcsolatnak.
Ezért telefont ragadtam, felhívtam ezt a fiút és elmondtam neki, hogy az ő élete az értékrendem szerint a legalacsonyabb szinten van, de mindezek ellenére szeretem őt. Tudom, hogy ez nem szerelem, de feltételek nélkül szeretem. Megköszöntem a sok tanítást amit adott, de mondtam, hogy itt az idő elengedni egymást. A lelkitársak nem feltétlenül párkapcsolat céljából kerülnek egymás életébe. Elmondtam, milyen hálás vagyok neki, amiért megtanított feltétel nélkül szeretni, és mindig itt lesz a szívemben, de ez a szenvedés teljesen felemésztett. Nem harcolok azért, hogy ne szeressem, mert ha tegnap szerettem, holnap is fogom. Ez a szeretet. Azt nem lehet kitörölni. Ezt el kell fogadni. De ez nem azt jelenti, hogy együtt boldogok tudunk lenni. Ezt a szívem mélyén mindig tudtam, de nem akartam ezzel szembenézni. 
Az elengedős telefonbeszélgetés után azt éreztem, már nem akarok mindenáron társat. Tudtam, ha itt az ideje, úgyis megjelenik. Nem sokat kellett várnom. Az energiák elég gyorsan működtek. Ahogy megtörtént a valódi elengedés, néhány órára rá megismertem a párom. 
Egyáltalán nem vettem őt komolyan, főleg mikor megtudtam, milyen fiatal. Jót tett a lelkemnek, hogy valaki tisztel és kedves velem. Elég gyorsan, néhány nap után komolyra fordultak az érzelmek. Ez teljesen más volt, mint előtte. Nem aggódtam, nem stresszeltem, nem féltem attól, hogy mi van, ha elveszítem. Minden olyan természetes volt és jött magától. Én dupla nyilas vagyok, ő dupla ikrek, azaz pont a tükörképem. Ami bennem hiányosság, benne többszörösen megvan, és ez fordítva is igaz. Meggyőződésem, hogy addig nem tudunk a valódi párunkkal együtt lenni, míg vannak dolgok, amik túltengenek bennünk, mert addig az a másikban brutális, elviselhetetlen hiányként jelentkezik. És ez fordítva is igaz. 
Rendkívül gyorsan alakult ki egy harmonikus, igazi békés kapcsolat. Ez lassan hat éve tart. Ahogy telik az idő, a szeretet egyre mélyül. Azt érzem, hogy otthon vagyok. Biztonságban vagyok. Ő az, aki kitalálja minden gondolatom. Aki gyógyítja a kisgyermeket bennem. Minden, amit megélünk, tökéletesnek jellemezném. Valóra váltja az összes gyermekkori álmom. Minden szépen, sorjában halad, ahogy a nagykönyvben meg van irva... Ahogy kisgyermekként megálmodtam.
A szerelem egy teljesen más érzés, mint amit hittem róla. Egy hihetetlen megnyugvás, béke és harmónia. Senki és semmi nem tud elbizonytalanítani az érzéseimben. Ez nem egy égető lángolás, hanem egy mély bizonyosság. 
Mindig azt hittem, és azt tanították velem, hogy egy párkapcsolatban is kell külön töltött idő, mert a felek megunják egymást. Nálunk erre nincs szükség. Mi mindent együtt csinálunk, és ez sosem volt teher egyikőnknek sem. Ha a párom meccsre megy, akkor is szívesebben visz engem, mint a barátait. 
A boldogság része lett a mindennapjaimnak. Ahányszor megölel, hálás vagyok a létezésnek azért, hogy ezt megélhetem. Minden nap megköszönöm a sorsnak, és tudom, hogy pont a megfelelő időben érkezett. Ha évekkel előtte ismerem meg, elmenekült volna előlem, ma már tudom. 
Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ő a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. 
Azt nem mondom, hogy mindenkinek olyan társat kívánok, mint ő, mert mindannyian különbözőek vagyunk. Azt kívánom, hogy ezt az érzést találd meg, és azt, aki számodra tökéletes. Mert hidd el, van ilyen. 

 És visszautalnék arra, hogy vigyázz mit kivánsz, mert megvalósul! Világ életemben májusi esküvőről álmodoztam, de amikor megkérte a kezem, más időpontot terveztünk. Aztán az élet úgy hozta, hogy csak májusban tudtuk megtartani. Csodálatos, tökéletes volt, minden képzeletünket felülmúlta.  Végtelenül boldogok vagyunk, és tudom, hogy ez mindig így lesz.

Teljesen biztos vagyok abban, hogy rád is vár valaki, aki kihozza belőled azokat az érzéseket, melyek miatt tökéletesnek látod a világot. Mindegy, hogy húsz, negyven vagy hetven éves vagy, a szerelem mindig akkor érkezik, amikor erre felkészültél. A munka leginkább magadon van. Ha elhiszed végre, hogy maga vagy a csoda, az életed csodálatossá változik. A szerelem nem egy megfoghatatlan dolog, hanem egy érzés, ami ott van benned. Meg kell nyílnod arra, hogy megélhesd végre. 

Nem azért nem működtek eddig a kapcsolataid, mert ez a sorsod, hanem azért, mert nem sikerült még feldolgoznod, elengedned a múlt fájdalmait. Addig pedig kizárólag azokat a karmikus társakat vonzod be, akik tükröt tartanak eléd. Ha benned van egy félelem, akkor jön valaki, és megteszi, amitől félsz. Így hívja fel a figyelmedet arra, hogy van itt valami, amit meg kell gyógyítani. Amikor a szándékok találkoznak, létrejön a találkozás. 
Így semmi más dolgod nincs, mint meggyógyítani az érzéseidet. Minél kevesebb benned a félelem, a fájdalom, annál nagyobb harmóniába kerül az életed. 

Tarts egy kis önvizsgálatot, ebből látni fogod, mik azok a dolgok, melyekben változnod kell ahhoz, hogy be tudd vonzani őt. Hiszen minden ember azt vonzza, amilyen ő maga.  

Sok évvel ezelőtt, amikor olvastam a sikerkönyvekben a teremtésről, elképesztően pontos leírást adtam arról, akivel szeretnék majd együtt élni. Rendszerint be is vonzottam, amit leírtam, majd rájöttem, hogy mindig kihagytam valamit. 

Így egyre tökéletesebb és tökéletesebb lett a listám. Legalábbis akkor azt hittem.
Később rájöttem, mennyire hátráltattam a dolgokat például azzal, hogy behatároltam, hány éves legyen a társ, hiszen a párom ebbe nem esik bele. Leirtam, hogy barna, zöld szemű és alacsony legyen, ő mégis 195 centi és világító kék szemei vannak. Mégis vonzó, és nem tudnék nála jobbat elképzelni. 

A végén már egészen rövid volt a listám. Mielőtt a páromat megismertem, már “csak” az alábbiak voltak a párkapcsolati igényeim: 
Kívül-belül vonzó legyen számomra. Legyen hasonló az értékrendje, mint az enyém. A kapcsolatunk legyen a legfontosabb számára. Fogadjanak el a szülei. Ne dohányozzon.

Ennek a fényében most arra kérlek, újra írd le, milyennek képzeled a tökéletes társadat. Vajon változik a listád? :)

Minden jót kívánok neked! 

 Részlet Guzsik-Mohácsi Viktória "Út a teljességhez-60 napos kamraoldó program" könyvéből.



Megjegyzések

Megjegyzés küldése