Kedvesem!
Amikor a múltkor beszélni kezdtél rólam a barátnődnek, legszívesebben beléd csíptem volna az asztal alatt. Olyan meggyőződéssel mondtad neki, hogy mibe kerülne, kinek mit kellene hozzá szólnia, meg hogy a te korodban azért már kétszer is meggondolja az ember az ilyesmit, hogy a végén már én is majdnem azt mondtam, hagyjuk a fenébe az egészet. Közben meg arra gondoltam, hogy te jó ég, ha ez a nő hallana téged, amikor egyedül ülsz az autóban! Mert ott bizony simán el tudod mesélni, mit szeretnél, mi lenne neked a legjobb, melyik részétől félsz, és még azon is elneveted magad, mit fog szólni a barátnőd, ha egyszer felhívod, hogy képzelje el, végül megtetted. Ott ült veled szemben az az ember, akivel elsőként osztanád meg az örömödet, és úgy ment haza, hogy fogalma sem volt róla, mennyire vágysz valamire.
Hát persze, hogy azt mondta, ő a helyedben várna még egy évet. Szeret téged, és abból, amit elmeséltél neki, úgy értette, azzal segít, ha levesz egy gondot a válladról. Honnan tudhatta volna, hogy amikor újévkor a konyhában összeölelkeztetek, te már akkor is arra gondoltál, hogy mire legközelebb ott álltok pezsgővel a kezetekben, talán már lesz valami mesélnivalód? Hogy neked ebből a „várj még egy évet” mondatból már volt egy tavaly is, és egészen meglepett, milyen hamar eltelt? Akkor hajoltál le a táskádért, mert érezted, hogy mindjárt elsírod magad, és mégis hogy magyaráztad volna el szegénynek, hogy öt perce sorolod neki, miért volna jobb várni, most meg itt pityeregsz, amiért igazat adott neked.
Tudod, mit meséltél volna el neki, ha maradtok még egy kicsit? Szerintem azt, hogy hiányzik neked az a nő, aki régen tudtál lenni, amikor valamihez kedved támadt. Akinek volt képe úgy belelkesedni egy ötlettől, hogy a felénél még fogalma sem volt, hogyan fogja megcsinálni a másik felét, de addig is milyen jókat lehetett rajta agyalni valakivel, aki ismerte eléggé ahhoz, hogy vele együtt örüljön. Én még most is sokszor találkozom ezzel a nővel. Legutóbb például akkor, amikor hazaértél a kávézásból, és a ház előtt ültél az autóban, mert a fejedben még mondtad, mondtad a magadét, és végre eljutottál odáig, hogy „basszus, pedig én ezt de szeretném”. Ha hallottad volna, mennyi élet volt abban az egy mondatodban.
Ha legközelebb találkoztok a barátnőddel, talán elmesélhetnéd neki, miért hajoltál le akkor a táskádért. Szerintem közelebb húzná a székét, ha tudná, hogy azon a délutánon mennyi mindent szerettél volna még elmondani. És ha megint megkérdezné, miben segíthet, talán ezúttal azt felelnéd neki, aminek már akkor is a legjobban örültél volna:
„Ráérsz még egy kávéra? A múltkor azt kérdeztem, te mit csinálnál a helyemben, pedig igazából azt szerettem volna végre elmesélni valakinek, hogy én mit szeretnék kezdeni azzal az egy évvel.”
Szeretettel,
a döntésed
Guzsik-Mohácsi Viktória (http://elozoeletek.blogspot.com)
Online meditációk és előadások: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Megvásárolható meditációk: https://www.patreon.com/utmutatoaleleknek/shop (Csak böngészőn keresztül használható, Applikáción keresztül nem)
Facebook oldalunk: https://www.facebook.com/utmutatoaleleknek1/?fref=ts
Facebook csoportunk: https://www.facebook.com/groups/1108624685917176/
Gyakori kérdések: http://elozoeletek.blogspot.com/p/gyakori-kerdesek.html
Kövess bennünket instagramon is: https://www.instagram.com/utmutatoaleleknek/
YouTube csatornánk: https://www.youtube.com/channel/UCoeNAsAktMxha-n9QYVit1A
Könyveimről információkat itt találsz: http://elozoeletek.blogspot.com/p/konyvinformaciok.html
Megjegyzések
Megjegyzés küldése